Spät Judit: Miért retteg a Fidesz az ételosztásoktól?

Vajon mitől félnek Orbánék: attól hogy a kígyózó sorokban álló szegények fotója elcsúfítja a kormányzati propaganda által festett szép új világ képét? Vagy még inkább attól, hogy az ételosztások szervezése lehet sokak számára egy új formája az aktív tiltakozásnak, a NER-rel szembeni kiállásnak?

„De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni…” – a gyermek József Attila szívbe markoló sorai ugranak be minden karácsonykor, amikor meglátom a fotót a Blahán a Krisnások ételosztásáról, a több száz méteresre nőtt sorról. Üvöltő megjelenítése annak, hogy Magyarországon 10 millió ember közül már 4 milliót fenyeget a szegénység. A sorokban már rég nemcsak hajléktalanok állnak, hanem tisztességben megöregedett nyugdíjasok, gyermekeiket egyedül nevelő nők, nagycsaládosok, fogyatékossággal élők. Ezért is sokkolóak azok a hírek, amelyek az ételosztások megnehezítését vetítik előre.  Debrecenben területhasználati díjat akarnak fizettetni az ételosztókkal, amihez jó sok adminisztratív munka is kapcsolódna. Kiszivárgott hírek szerint az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EEMI) pedig olyan szigorítást készít elő, amelynek nyomán ezentúl a civilek és a pártok által szervezett ételosztásokra nem adhatnának ki területfoglalási engedélyt. S bár ez utóbbinak több nap hallgatás után végül megjelent egy halk cáfolata, az nem lehet teljesen véletlen, hogy ilyen hírek ismételten szárnyra kelnek.

A nélkülözők kígyózó sorairól készült fotók valószínűleg nagyon irritálják az Orbán-kormány propaganda gépezetének kitalálóit. Egy másik jelenség azonban talán még jobban idegesíti őket: az a fajta önszerveződés és összefogás, ami az ételosztás mögött van. Gombamód kezdenek ugyanis szaporodni azok a csoportok, amelyek nem egyszeri akcióként végeznek karitatív munkát, hanem szisztematikusan és egyre jobban szervezetten. Civil és pártokhoz kapcsolódó csoportok egyaránt. Ez egy teljesen új jelenség, hiszen a „jótékonykodást” korábban sokan ráérős, gazdag amerikai háziasszonyok hobbijának gondolták, idehaza nem volt meg ennek a kultúrája. Ebben most mintha alapvető változás történne: egyre többen érzik úgy, hogy tenniük kell valamit a közösségért. Nem bírják már tiszta lelkiismerettel tétlenül nézni az egyre látványosabb szegénységet, és talán ezzel akarnak tiltakozni az Orbán-kormány szegényellenes politikája ellen.

A jótékonysági munkák közül a rendszeres ételosztás nemcsak azért emelkedik ki, mert rendkívül látványos, a médiában jól megjeleníthető. Hanem azért is, mert nagyon nagy elkötelezettséget és sok embert megmozgató, jelentős szervezési feladat. Hiszen, ha egyszer elkezdik, nem nagyon lehet abbahagyni: nem állhatnak feleslegesen az utcán vasárnap délben üres gyomorral azok, akik megszokták, hogy máskor, sokan csak ilyenkor, hozzájutnak egy tál minőségi, meleg ételhez. A rendszeres ételosztások mögött akár több tucat ember munkája van: állandó szervezők és alkalmi segítők, rendszeres adományozók, sőt, akár éttermek is, teljes személyzetükkel. Az Együtt közösségén keresztül több ilyen csapatnak a munkájára is van némi rálátásom, hiszen például miskolci csapatunk 3 éve készít minden héten 70-80 adag ételt, Csepelen havonta 150 főre főznek, más helyeken, például Budafokon és Szentendrén civil formációban vállalnak kulcsszerepet a szervezésben az Együtt helyi politikusai, mások pedig magánemberként csatlakoztak már létező csapatokhoz.

Márpedig a sok embert összefogó szervezői munka, a rendszeres kapcsolattartás, a közösségépítés irritáló lehet az illiberális demokrácia kitalálói számára. A szemforgató módon keresztény értékekről és a családról szónokló, a valóságban embertelen NER-ben a civil kurázsi és a helyi szintű politikai szerveződés egyaránt tüske a köröm alatt. Ezek a csoportok ugyanis olyan embereket is meg tudnak szólítani, akiket a hagyományos politizáláson keresztül nem lehet elérni, sőt, innen nőhetnek ki olyan hiteles személyek, akik a közeljövőben akár a politikai megújulás képviselőivé válhatnak.

Arra, hogy az ételosztás hogyan válhat zárt közösségeken vagy pártokon túlnyúló együttműködések kiinduló pontjává, had említsem meg röviden az eredetileg az Együtt miskolci aktivistái által kezdeményezett ételosztást.  Miskolcon a szervezők főznek. Hetente egyszer lényegében egy egész napot erre szánnak, az egyik főszervező nyári konyhájában alakítottak ki mostanra szinte profi felszerelést a 70-80 adag étel elkészítéséhez. A csapatban azonban vannak civilek, Párbeszédesek, és meg kell emlékezni az MSZP egyik helyi aktivistájáról, aki sokáig segítette a munkát, mára sajnos elhunyt. Az alapanyagokhoz szükséges pénzt többen adják össze. Az ételosztásról a Facebookon be szoktak számolni, így már jelentős tábor követi a munkát. Ennek eredményeként egyre többször kapnak külső adományokat, sőt tavaly az ország számos pontjából érkezett hozzájuk a nyugdíjasok Erzsébet-utalványából. Küldtek nekik már edényeket és egyre többször alapanyagokat is. (Tavaly nyáron egy cég 150 darab pálcikás fagyit szállított hozzájuk – az egyik, 50 év körüli segélyezett azt mondta utána, életében először evett ilyet! ) S az eddigi talán legnagyobb elismerésük, hogy az idén bejelentkezett hozzájuk egy miskolci középiskola tanára azzal, hogy az osztálya azt vállalta, hogy karácsony előtt egy alkalommal a gyerekek fogják összegyűjteni az alapanyagokhoz szükséges pénzt, sőt, maguk szeretnék megfőzni és kiosztani az ételt. Nem a kormány által az érettségi előtt állóknak előírt „kötelező önkéntes” munka részeként, hanem saját kezdeményezésként.

A miskolci középiskolások felajánlásánál látványosabb példa talán nincs is arra, hogyan mozdít meg és köt össze egyre több embert a szegénység és a szegény ellenes politika miatt megjelenő felelősségérzés. Ez már nemcsak tüske, ez olyan tövis, ami már valóban fájhat Orbánéknak. Nem véletlenül keresik a módját az önszerveződés elfojtásának.  De rossz hírem van számukra: aki egyszer ebbe belekezdett, azt már nem lesz olyan könnyű megállítani. Ez ugyanis nem politikai, hanem lelkiismereti kérdés.