Molnár Tibor: Egy mondat a magyar nyelv napján

Nem vagyok magyartanár, csak egy magyar tanár, aki középiskolás fokon tanított és egyszer majd nem középiskolás fokon szeretné tanítani népét, mely úgy már nem szeret tanulni, ahogy hosszú évtizedek megkövesedett rutinjai és újra- és újrahasznosított tantervei előírják, ezért sokakkal együtt új utakat szeretnénk találni a nemzetet alkotó egyes emberekhez, hogy eljuttathassuk hozzájuk a folyamatosan változó tudást, keskeny ösvényeket vágva az értetlenség és érdektelenség dzsungelében, közben folyamatosan tanulva azoktól, akik nálunk jobban válaszoltak az átalakuló világ kihívásaira és többet hoztak ki az így adódó lehetőségekből, de ügyelnünk kell arra, hogy az útirányt mutató távoli csúcsokat figyelve a lábunk előtt lévő gyökerekben ne botoljunk el, és éljük meg páratlan lehetőségként, igazi szellemi kalandként azt, hogy a gőgicsélve kimondott első szótöredékektől, az első ákombákom betűktől kezdve a sokadik letehetetlen könyvön és a megfelelő pillanatban a szívünkbe markoló verseken  át (melyeket ma már dalszövegnek hívunk), majd az utolsó szavakig végigkíséri életünket az a semelyik másikhoz még csak nem is hasonló, deák nyelvű oklevelekbe be-befurakodó és a nép ajkán mindvégig megőrzött, majd írók, költők, államférfiak és nyelvújítók által nemesített, argó, szleng, szakzsargon és világhálós csevegés által vadított jel- és jelképrendszer: a magyar nyelv.

Bővebben: http://molnartibor.blog.hu/2017/11/13/egy_mondat_a_magyar_nyelv_napjan