Szenvedélypolitika

Egységes, támogató, nyitott és haladó szenvedélypolitikát!

pixel_hun_szlogenes3_jav

Bevezetés

A magyarországi társadalom mind a mentális, mind a fizikai egészség szempontjából az Európai Unió egyik sereghajtója, ebben pedig központi szerepet játszanak szenvedélyeink és szenvedélybetegségeink. A legális és illegális szerek – az alkohol, a drogok és a dohánytermékek – fogyasztása az úgynevezett elkerülhető halálozás több mint nyolctizedét, az összhalálozás több mint harmadát okozza.

Évente több mint 35 ezer ember hal meg – általában lassan, nagy szenvedések között és rendkívül költséges kezelési epizódok során – szerhasználat következtében kialakult betegségben. Az általában a szenvedélybetegségek okozta problémák pedig még ennél is lényegesen több embert érintetnek.

A szenvedélybetegségről számokban:

  • A magyar lakosság, különösen a férfiak csaknem 20 százaléka nagyivónak tekinthető, és nyolc százalékra tehető a 15 év fölötti lakosság körében az alkoholfüggők számaránya (700 ezer ember). Ha másban nem is, alkoholfogyasztásban világnagyhatalom vagyunk. Az alkoholbetegek és alkohol miatti halálozások számarányában alig maradunk el a dobogó első helyén szereplő Oroszországtól és Belorussziától. Az esetek jelentős részében az alkoholfogyasztás áll a közúti balesetek és a családon belüli erőszak mögött.
  • Az összes halálozás mintegy harmadáért a dohányzás felelős.
  • Egyes felmérések szerint a lakosság több mint 1 százaléka szerencsejáték-függő.
  • Az illegális szerek fogyasztásának előfordulása, ártalmai még elmaradnak a legális szerekétől, és a legtöbb uniós tagállamban tapasztalható jelenségektől. Mégis, a fiatalabb generációk körében egyre gyakoribbá válik a kábítószerek fogyasztása – körülbelül minden ötödik 16 éves, minden második 18 éves kipróbált már valamilyen illegális drogot.

A kábítószerek piaca az elmúlt évtizedekben jelentősen bővült és  jelenleg is átalakuláson megy keresztül az ún. dizájner drogok (a piacon újonnan megjelenő szerek) fogyasztásának terjedése miatt. Ez jelentősen átalakítja a kábítószer-használati szokásokat, és olyan társadalmi rétegeket is érint, illetve fokozott drogfüggőségi kockázatnak tesz ki, amelyeket eddig nem sújtott a probléma mindamellett, hogy a jogszabályi környezet sem tudja követni a piac rendkívül gyors változását.

A drogfüggőség ma már nem pusztán a városi középosztály problémája. Az olcsó, ám rendkívül káros és veszélyes, ellenőrizetlen megjelenésű és kiszámíthatatlan hatású dizájner drogok elérhetőek a legszegényebb társadalmi csoportok számára is. Így a mélyszegénység által leginkább sújtott csoportoknak, a sokszor leghátrányosabb helyzetű településeken élő embereknek újabb kihívással kell szembenézniük. A dizájner drogok megjelenésének problémája a mélyszegénységben élő társadalmi csoportok körében az alkoholproblémákkal vetekedhet, társadalmi és egészségügyi hatásai rendkívül súlyosak lehetnek. Tetézi a problémát, hogy a kistelepüléseken még inkább hiányoznak az intézményi és szakértői feltételei mind az elterelésnek, mind pedig az ártalomcsökkentésnek.

Ellentmondások a szenvedélypolitikában: az egyik magyar virtus, a másik bűncselekmény

A szenvedélybetegségek problémája 2010 előtt sem volt a probléma jelentőségéhez mérten kellő súllyal kezelve állami, kormányzati, szakpolitikai és ellátórendszeri szinten. Pedig a szerfüggőségek és a viselkedési függőségek nemzetgazdasági szempontból is jelentőst kárt okoznak a kiesett munkaerőn, a növekvő egészségügyi kiadásokon és a hozzájuk kapcsolódó fekete piacon keresztül.

A 2010-es kormányváltást követően azonban megindult a szenvedélybetegségek kulturális és politikai relativizálása, a drogfüggők kriminalizálása, és bűnözőként való kezelése, a prevenciós és segítő ellátások, valamint a szakmai intézményrendszer és pénzügyi források erőteljes és rohamos leépítése.

Ma egy múltba révedő, avítt, a problémákra nem reflektáló, az új és egyre növekvő problémákkal nem szembenéző, az idővel nem haladó, a segítés helyett büntetéseken alapuló, a visszaszorítás és megelőzés terén teljesen hatástalan és szándéktalan szenvedélypolitikai irányvonalat képvisel a kormány, melynek nemhogy szakmai megalapozottsága, de stratégiai átgondoltsága és a probléma kezelésére alkalmas intézményrendszere sincsen.

2010 után tovább erősödött a szenvedélybetegségek politikai, kulturális, jogi és intézményi differenciálása: míg a kormány megengedőbb az alkoholfogyasztással kapcsolatos viselkedésminták terén (lásd: otthoni pálinkafőzés legalizálása), sőt, azt ez EU elleni nemzeti függetlenségi háború részévé tette, addig kriminalizálja a drogfogyasztást, és Európa legszigorúbb drogjogi szabályozását teremtette meg.

Az állam kulturális és politikai okokból teljesen másként közelíti meg a különféle szenvedélyeket attól függően, hogy milyen kémiai anyagról vagy viselkedésről van szó:

  • a kábítószerek fogyasztóit a törvény két év szabadságvesztés büntetéssel fenyegeti, míg a nagyivás jelentős társadalmi elfogadottsággal bír;
  • bár drogstratégia van, soha nem került elfogadásra nemzeti dohányzás-ellenes stratégia;
  • bár a lakosság több mint egy százaléka szerencsejáték függő, és ennek súlyos társadalmi vetületei is vannak, a kormány mégis adókedvezményt ad a szerencsejáték-koncessziókkal bíró kiválasztott piaci szereplőknek;
  • míg a parlament pártközi konszenzussal Nemzeti Pálinka Tanácsot hozott létre, addig adós maradt a nemzeti alkoholstratégia kialakításával;
  • botrány, hogy miközben a kormány nemzeti pálinka-stratégiát hirdet, évek óta elmulasztja a nemzeti alkoholstratégia kialakítását és elfogadását.

A kormány struccpolitikát folytat, és visszafelé forgatja az idő kerekét: nemcsak hogy nem vesz tudomást a szenvedélybetegségek okozta társadalmi és egészségügyi problémákról, de még bünteti is mindazokat, akik segítségre szorulnának.

Számos problémára a kormányzatnak és a magyar ellátórendszernek egyszerűen nincsenek válaszai, sőt: még maga a probléma sincs kellő hangsúllyal és szakmaisággal definiálva sem stratégiai, sem jogszabályi, sem pedig ellátórendszeri szinten.

A jelenlegi kormányzatnak sem képessége, sem akarata nincs arra, hogy egységesen, a társadalmi és egészségügyi problémákra egyszerre és hatékonyan reflektáljon, és a legális és illegális szerfogyasztásból, illetve viselkedési függőségekből fakadó egyre nagyobb társadalmi jelentőségű problémákra egységes választ adjon, melyeknek immár szociális vetülete is egyre kézzelfoghatóbb.

Büntetőjogi szankciók prevenció és szociális szolgáltatások helyett

A kormányzat a drogfogyasztásban és egyéb devianciákban elsősorban rendészeti problémát lát, amit fegyelmezéssel és büntetéssel kíván kezelni. 2013. július elsején a szakma tiltakozása ellenére szigorították a Büntető Törvénykönyv kábítószerrel kapcsolatos szakaszait, ennek értelmében a drogfogyasztóknak kevesebb esélye nyílik a büntetőeljárás alternatívájaként az elterelés igénybe vételére, megszűntek a kábítószer-függőséggel kapcsolatos enyhébb jogszabályok, illetve szigorodtak a közoktatási intézmények területén való tartás és megszerzés büntetési tételei – bármily csekély mennyiségű kábítószer iskola területén való puszta tartása is három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Miközben a kormány száz rendőrt vezényelt kétszáz középiskolába, hogy ott a drogok ellen harcoljanak, leépítette az iskolai szociális munkások hálózatának jogszabályi feltételeit és pénzügyi támogatását.

A drogfogyasztók büntetése kontraproduktív. Bár évente 6-7 ezer fiatalt (tízből kilenc alkalmi fűfogyasztó) kriminalizál az állam drogfogyasztás miatt, ez nem csökkenti a drogfogyasztást, ráadásul nagyon költséges is: egy 2007-es vizsgálat szerint évente körülbelül 8 milliárd forintjába kerül az adófizetőknek, míg összesen körülbelül 2 milliárd megy el megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre.

Az elmúlt 3 évben a kormány a szakmai szervezetek nélkül és ellen csinált drogpolitikát, például elutasította az általuk támogatott, a Bajnai-kormány idején kidolgozott és elfogadott nemzeti drogstratégiát, tiltakozásuk ellenére szigorította a Büntető Törvénykönyvet, kizárta a civileket a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottságból (KKB) és cenzúrázta az általuk véleményezett éves kábítószer-jelentést.

A civil társadalom olyan emberi erőforrás, amit a Fidesz által Emberi Erőforrások Minisztériumának nevezett képződmény rendszeresen semmibe vesz. Különösen káros ez azért, mert Magyarországon a szenvedélybetegségek megelőzésével, kezelésével, ártalmainak megelőzésével foglakozó szolgáltatások jelentős részét civil szerveztek biztosítják.

Bár 2007 óta civil képviselők is teljes jogú tagként vehettek részt a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság (KKB) ülésein, 2013-ban a kormány kizárta őket a KKB-ból és számukra létrehozta a Kábítószerügyi Tanácsot (KT). Ezzel gyakorlatilag leépítette a szakmai szervezetek bevonását a döntéshozatali eljárásokba.

A jelenlegi kormány szinte teljesen leépítette a kutatásokat: 2007 óta nem volt a felnőtt népesség drogfogyasztási szokásait vizsgáló felmérés, 2013-ban leállt az Országos Epidemiológiai Központ (OEK) által az intravénás szerhasználók HIV és Hepatitis fertőzöttségét vizsgáló kutatási programja, és a szakmai szervezetek kérése ellenére sincs lehetőség az utcán megjelenő kábítószerek laboratóriumi bevizsgálására.

Bár a jelenlegi hatalom a 2009-es drogstratégia elutasításakor arra hivatkozott, hogy az nem fektet elég hangsúlyt a megelőzésre, az elmúlt években a prevenciós programok drasztikus leépítését tapasztalhattuk.

A jelenlegi kormány a tisztaság, a józanság rövid távú, minden áron való erőltetését helyezte előtérbe, a leszokást célzó, úgynevezett magasküszöbű programok mellett elhanyagolja a drogfogyasztás ártalmainak csökkentését célzó, úgynevezett alacsonyküszöbű szolgáltatásokat (pl.: tűcsere programok). Pedig az ellátórendszer terén integrált megközelítésre van szükség – ez azt jelenti, hogy az egyes szolgáltatások egymásra épülnek, egymást kiegészítik, az ügyfelet annak sajátos igényeinek megfelelően végigkalauzolják a rendszeren. Az alacsonyküszöbű programok nélkül a magasküszöbű programok sem tudnak jól működni.

Az Együtt szenvedélypolitikai javaslatai

Az Együtt egységes szenvedélypolitikai stratégiájának legfőbb alapelve az, hogy a szerfogyasztás és egyéb szenvedélyek elsősorban nem büntetőjogi és nem is orvosi problémát képeznek, hanem társadalmi problémát, és átfogó megközelítést – tehát különféle szakterületek közötti együttműködést – igényelnek. Ezt a szemléletet képviselte a 2000-ben és 2009-ben elfogadott első két drogstratégiánk – és ettől a szemlélettől tért el a 2013-ban elfogadott drogellenes stratégia, ami a büntetésre, a megbélyegzésre és az elutasításra tette át a hangsúlyt.

A területen dolgozó szakemberek már régóta hangoztatják, hogy az egyes szerek, így az alkohol és a drog fogyasztása és a viselkedési függőségek nagyon hasonló szociológiai és pszichológiai elemeket tartalmaznak, gyakran együtt is járnak.

Ezért a szenvedélyek szabályozásával kapcsolatban egységes stratégiai megközelítésre, egységes szenvedélypolitikára van szükség.

  1. Egységes nemzeti szenvedélyügyi stratégiát!

Létre kell hozni az egységes nemzeti szenvedélyügyi stratégiát, ami a nemzetközi kötelezettségek figyelembe vételével egységes keretbe foglalja az alkohollal, dohányzással, kábítószer-fogyasztással és szerencsejátékkal kapcsolatos állami beavatkozásokat.

Az egységes szenvedélypolitikai stratégia alapelvei:

  • Emberi jogok, emberi méltóság, egyenlő ellátás elve – politikai célokból nem alkalmazhatóak olyan eszközök, amelyek szükségtelen és aránytalan kárt okoznak, sértve ezzel az Alkotmány által garantált szabadságjogokat.
  • Az egészséghez, az egészséget támogató környezethez való jog elve –  rögzíti a betegek vagy fokozott kockázatnak kitett emberek egészségi állapotának megfelelő ellátáshoz való jogát, valamint az ellátás során az azonos szükségletűek egyenlő ellátáshoz való jogát.
  • A tények elsőbbsége – a tudományosan megalapozott tények minden esetben elsőbbséget élveznek a vélekedésekkel szemben.
  • Partnerség, közös cselekvés – az összehangolt beavatkozások megsokszorozzák eredményességüket.
  • Átfogó megközelítés – az érintett szakterületek strukturált és átfogó együttműködése.
  • Elszámoltathatóság – reálisan megvalósítható feladatok, fenntartható fejlesztések.

A szenvedélypolitika stratégiai alakítása során mindig a sérülékenyebb csoportokat, a súlyosabb problémákat és a fenntartható megoldásokat kell előnyben részesíteni.

  1. A szenvedélypolitikai intézmények integrálását!

Az állami adminisztráción belül is egységes, kiemelt szerepet kell biztosítani a szenvedélypolitika országos koordinációjának, a stratégia végrehajtásának. A Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság (KKB) és a Kábítószerügyi Tanács (KT) helyett létre kell hozni az Országos Szenvedélyügyi Bizottságot (OSZB) mint a kormány fő szenvedélypolitikai tanácsadó és véleményező szervét. Ennek az érintett tárcák, kormányzati háttérintézmények és jogalkalmazó hatóságok mellett a civil társadalom által választott szakemberek is teljes jogú tagjai lehetnek.

A Nemzeti Drogmegelőzési Iroda, a Nemzeti Drog Fókuszpont és az Országos Addiktológiai Centrum egyesítésével létre kell hozni a Nemzeti Szenvedélyügyi Intézetet (NSZI), hogy megteremtsük a politikai döntések tudásalapját. Az NSZI a politikától és államigazgatástól független szakmai intézményként a szenvedélypolitikával kapcsolatos fejlesztési, kutatási, módszertani, adatgyűjtési, valamint ellátási feladatokat végzi el. Fejleszteni kell a helyi szintű stratégiák, koordinációs mechanizmusok kialakítását, a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumokat (KEF) át kell alakítani Szenvedélyügyi Egyeztető Fórumokká (SZEF).

Az egységes szenvedélyügyi politika előnye az intézményi erőforrások egyesítése, az egységes szenvedélyügyi intézményrendszer kialakítása, ennek révén a szakmai, módszertani fejlesztések erőteljesebbé válnak. A kábítószerügyi koordináció létező intézményi struktúrája, a KEF-ek helyi szervezeti modellje jól alkalmazható az alkoholproblémák kezelésére is, ahol a hasonló intézményi háttér hiányzik. A fejlesztések eredményeként kialakulhat egy a problémát valóban kezelni képes intézmény- és ellátórendszer, valamint annak reális, a szükségletekhez illeszkedő finanszírozási szisztémája, ami rendszerszerűen működik. További előny, hogy kezelhetővé válik az a társadalmi méretű tudathasadás, amelynek eredményeként a jóval nagyobb ártalommal járó legális szerek fogyasztása, illetve viselkedési függőségek kárai nem jelennek meg megfelelő súllyal a véleményalkotásban és döntéshozásban, míg az illegális szerek fogyasztói a megbélyegzés, a kirekesztés és kriminalizáció áldozataivá válnak.

  1. A szakmával együtt, nem a szakma ellen

Kiegyensúlyozott, tényalapú szenvedélypolitikát kizárólag a szakmával együtt, és nem a szakma ellenében lehet folytatni. A civilek bevonásával vissza kell állítani a kábítószerügyi koordináció egyeztető fórumainak súlyát országos és helyi szinten egyaránt.

Meg kell teremteni a jogi lehetőséget arra, hogy az Országos Szenvedélyügyi Bizottságban teljes jogú tagként a szakmai szervezetek által delegált képviselők is részt vehessenek, a szenvedélyügyi stratégiát és annak rövid távú cselekvési terveit velük együtt kell kialakítani, végrehajtani és monitorozni. A kormánynak támogatnia kell az országos lefedettségű szakmai ernyőszervezetek, illetve helyi szinten a Szenvedélyügyi Egyeztető Fórumok működését. Bár a problémás droghasználat jelentős része a fővárosba összpontosul, az elmúlt évtizedben a döntéshozók a szakemberek ismételt kérései ellenére is elmulasztották a Fővárosi Kábítószerügyi Egyezető Fórum (FKEF) megalapítását. Létre kell hozni a Fővárosi Szenvedélyügyi Egyeztető Fórumot, ami egy fővárosi szenvedélyügyi stratégia kialakítását és végrehajtását felügyeli – ezzel végre megszűnik az a helyzet, hogy az egyes kerületek, hatóságok megpróbálják egymásra hárítani a szenvedélyekkel kapcsolatos problémák kezelését.

  1. Tényalapú döntéshozatalt!

A tényalapú döntéshozatal alapvető feltétele, hogy megalapozott ismeretekkel rendelkezzünk a drogjelenségről. A nemzeti szenvedélyügyi stratégia, illetve annak cselekvési tervei által meghatározott célokat, eszközöket minden esetben bizonyítékokkal kell alátámasztani.

A kormánynak biztosítania kell a drogfogyasztási szokások, a drogfogyasztással összeköthető kockázati tényezők és a drogpiaci trendek rendszeres vizsgálatát. Az NSZI felügyetelével helyre kell állítani az adatgyűjtés szakmai minőségét és függetlenségét, elfogadhatatlan, hogy az EU-nak küldendő éves kábítószer-jelentések adatait a hatalom politikai szempontból kozmetikázza, az adatgyűjtéssel foglalkozó munkatársakat megfenyegesse. Hatásvizsgálat nélkül ne kerülhessen sor komoly szenvedélypolitikai beavatkozásra, az egyes beavatkozások részévé kell tenni a monitorozást és a kiértékelést.

Napjainkban az Európai Unió drogpolitikáját érő legnagyobb kihívást az ún. dizájner drogok fogyasztása jelenti. A dizájner drogokkal kapcsolatban az állam felelőssége nem merül ki a listára vételi eljárás meggyorsításában – megfelelő figyelmet kell szentelni arra, hogy a rekreációs piacon megjelenő új szerek kockázataival kapcsolatos ismeretek minél gyorsabban eljussanak az érintettekhez. Ehhez kutatásokra és innovatív, a fiatalokat megszólító tájékoztató programokra van szükség. A területen dolgozó egészségügyi és szociális szakemberek számára lehetővé kell tenni, hogy névtelen módon bevizsgáltathassák az ügyfeleik által fogyasztott drogokat. Jelenleg az ellátórendszerünk elsősorban a hagyományos drogok fogyasztóira rendezkedett be, szükség van a szakemberek továbbképzésére, hogy a új pszichoaktív anyagok (szintetikus kannabinoidok, stimulánsok) fogyasztásának ártalmait is hatékonyan kezeljék. Diszkórazziák, fokozott rendőrségi ellenőrzések helyett elő kell segíteni a biztonságosabb éjszakai életet célzó helyi szintű együttműködéseket, a szórakozó, fesztiválozó fiatalokat megkereső segítő szolgáltatások elterjedését.

  1. Büntetés helyett segítségnyújtást!

Európa legtöbb országa (köztük a közép-európai országok többsége, Lengyelország, Horvátország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia) ma a dekriminalizáció irányába mozdult el, szigorú szabályozásával Magyarország inkább a balkáni és kelet-európai államokhoz igazodik. Egy szakemberekből álló független bizottságot kell létrehozni a büntetőjogi szabályozás felülvizsgálatára, amely a nemzetközi követelmények és az európai jó gyakorlatok figyelembe vételével javaslatot tesz egy új szabályozásra. A értelmetlen büntetőeljárások, bebörtönzések megszüntetéséből felszabaduló pénzügyi erőforrásokat kutatásra, megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre kell átcsoportosítani. A jogalkalmazó hatóságok pedig azontúl valóban súlyos bűncselekmények felderítésére összpontosíthatnak.

  1. Iskolarendőr helyett iskolai szociális munkást!

A drogfogyasztók büntetése nem csak igazságtalan és eredménytelen, de egyben kártékony is. Hiszen ha a fiatalokat büntetéssel fenyegetjük akár egyetlen füves cigi elszívása miatt is, azzal nem rettentjük el őket a fűszívástól, csupán rejtőzködésre kényszerítjük őket. Így kevésbé lesznek elérhetőek a prevenciós és terápiás programok számára. Azokban az európai országokban, ahol megszüntették a drogfogyasztók büntetését, nem nőtt a drogfogyasztás, viszont csökkentek a bűnüldözők költségei és leterheltsége. Ezt pedig a komolyabb bűncselekmények üldözésére tudták átfordítani. Iskolarendőrök helyett pszichológusokat és szociális munkásokat kell az iskolákba küldeni, akik a család szintjén is képesek megelőzni és kezelni a drogproblémákat, de más szenvedélybetegségeket és krízishelyzeteket is!

A szakmai szervezetekkel közösen kell kidolgozni az iskolai egészségfejlesztő programok hatékony szakmai akkreditációjának rendszerét, hogy csakis szakmailag megalapozott programok kerülhessenek az iskolákba. Országos szinten is ki kell építeni az iskolai szociális munkások hálózatát az ún. pécsi modell alapján, különös tekinttel azokra az iskolákra, ahol nagy számban tanulnak hátrányos helyzetű, veszélyeztetett fiatalok. Növelni kell az iskolai egészségfejlesztő programok elérhetőségét a tanulók körében, a nemzetközi kutatási eredményekkel összhangban előnyben kell részesíteni azokat a programokat, amelyek a hagyományos módszerekkel (pl. frontális előadás) szemben alternatív, interaktív foglalkoztatásokat részesítenek előnyben. Növelni kell a tanulók részvételét, a kortárs és sorstárs segítők szerepét az iskolai egészségfejlesztésben. Mivel a drogmegelőzési tevékenység nagy részét civil szervezetek működtetik, fontos egy olyan pályázati rendszer kialakítása, ami stabil, kiszámítható, tervezhető programok kialakítását teszi lehetővé, és elősegíti az iskolák és a szakmai szervezetek közötti együttműködést.

  1. Integrált ellátórendszert!

Az ellátórendszer terén integrált megközelítésre van szükség – ez azt jelenti, hogy az egyes szolgáltatások egymásra épülnek, egymást kiegészítik, az ügyfelet annak sajátos igényeinek megfelelően végigkalauzolják a rendszeren. Az alacsonyküszöbű (ártalomcsökkentő) programok nélkül a magasküszöbű (a leszokást célzó) programok sem tudnak jól működni. A nem függő, nem problémás droghasználók számára is szükség van tájékoztatásra és egyéb szolgáltatásokra, a függők esetében pedig gyakran hosszú út vezet a felépülésig. Fontos, hogy mire a függő eljut a leszokásig, ne fertőződjön meg HIV vagy hepatitis vírussal, és ne adagolja túl magát.

Át kell alakítani az egészségügyi ellátórendszer finanszírozási rendszerét a szenvedélybetegségekkel küzdők sajátos igényeinek kiszolgálását szem előtt tartva. A jelenlegi medikális szemléletű rendszerbe sok olyan tevékenység, fejlesztés nem fér bele, ami növelné a felépülés hatékonyságát. Szükség van az addiktológiai osztályok férőhelyeinek bővítésére: a 700 ezer alkoholista hazájában az országosan meglévő 100-200 ágy aligha elégséges. Minden megyében szükség van addiktológiai centrumokra.

A szenvedélypolitika alakításánál különös figyelmet kell szentelni azokra a szociális problémákra, amelyek a szenvedélybetegségek és azok ártalmainak újratermelését eredményezik. Ilyen például a társadalmi egyenlőtlenség, a kirekesztés, az otthontalanság, a munkanélküliség, a családon belüli erőszak. Meg kell teremteni a speciális csoportok (pl. terhes nők, szexmunkások, fiatalkorúak, fogva tartottak stb.) sajátos igényeinek megfelelő szolgáltatások módszertani hátterét.

A vizsgálatok szerint a büntetés-végrehajtási intézményekben is komoly problémát jelentenek a szenvedélybetegségek (különösen a gyógyszerfüggőség) és az azokkal összefüggő társadalmi és közegészségügyi ártalmak, azonban a börtönökben még mindig nagyon kevés megelőző, kezelő és ártalomcsökkentő szolgáltatás férhető hozzá. Fontos, hogy a börtönbe kerülő, onnan szabaduló szenvedélybetegek ellátásba juthassanak, illetve folytathassák a korábban megkezdett szolgáltatást.

  1. Struccpolitika helyett ártalomcsökkentést!

A dizájner drogok injektálásának terjedése miatt nő a járványveszély, de a jelenlegi hatalom homokba dugja a fejét. Egyre kevesebb pénz jut ártalomcsökkentésre, pedig csak a tűcsere programok állíthatják meg a fertőzéseket. 2011 és 2012 között több mint harmadával csökkent a tűcserék forgalma, egyes programok hónapokig bezártak, vagy csökkentették a nyitvatartási idejüket. A WHO szerint egy intravénás szerhasználónként évente legalább 100 steril fecskendőt kell kiosztani ahhoz, hogy a tűcsere programok hatékonyan lássák el feladatukat – ez ma Magyarországon 70-re csökkent, tehát járványveszély van. Budapest VIII. kerületének önkormányzata be akarja zárni az ország legnagyobb tűcseréjét, miközben a kerületben élő intravénás drogfogyasztók között tízből hét hepatitis C fertőzött. Nem igaz, hogy a tűcsere felelős a drogproblémákért és a drogszemétért. Romániában és Görögországban, ahol szintén csökkentették a tűcserék támogatását, ma már HIV járvány tört ki emiatt, egy-két év alatt több száz új fertőzést regisztráltak – ha nem cselekszünk időben, ugyanez vár Magyarországra is.

Stabil normatív támogatást kell biztosítani az alacsonyküszöbű programoknak, így a tűcseréknek, hogy a WHO által előírt szintre emeljük a steril injektáló felszereléshez való hozzájutást. Emellett komolyan kell venni a tűcserék környezetében élők aggodalmait, és hatékony helyi megoldásokat kell találni a drogszemét eltakarítására: ezt a használt fecskendők visszacserélésének ösztönzésével, az utcai hulladékgyűjtés fejlesztésével, veszélyes hulladékgyűjtő tartályok kihelyezésével lehet elérni. Az olyan városrészekben, ahol a nyílt utcai drogfogyasztás zavart okoz, nyugat-európai, ausztrál és észak-amerikai jó gyakorlatok alapján ellenőrzött fogyasztói helyiségeket kell kialakítani a drogfogyasztók számára, amelyek a bizonyítékok alapján nem csak az utcai fogyasztás, a fertőzések és túladagolások visszaszorításában játszanak kulcsszerepet, de a leszokást célzó kezelési programokhoz vezető lépcsőfokot is jelentenek. Újra kell indítani és a börtönökre is ki kell terjeszteni a fertőző betegségek monitorozását, amit a mostani kormány leállított. Növelni kell a névtelen és önkéntes HIV és hepatitis szűrés és tanácsadás elérhetőségét a drogfogyasztók körében, különös tekintettel a marginalizált csoportokra (intravénás fogyasztók, börtönben fogva tartottak).

  1. Az állam ismerje el a kannabisz gyógyászati értékét!

Bár a kendert (más nevén kannabiszt) sokan kábítószerként használják, ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne gyógyászati felhasználása. A világ egyre több országában ismerik fel, hogy a kannabisz növény hatékony gyógymódot jelent számos gyógyíthatatlan, krónikus betegségben (pl. rák, szklerózis multiplex, krónikus fájdalmak, epilepszia stb.) szenvedő ember számára. Az államnak el kell ismernie a kannabisz gyógyászati értékét és létre kell hoznia egy olyan szabályozást, amelynek segítségével a valóban rászoruló betegek erre kijelölt gyógyszertárakból juthatnak hozzá a gyógyszerükhöz!

Egy jól működő, korszerű szenvedélypolitikának Magyarországon is figyelnie kell a kannabisz változó nemzetközi megítélését és az átalakuló hozzáállást. A folyamatos jogkiterjesztés során azonban tekintettel kell lenni a társadalmi vélemények alakulására, a fokozatosság elvére és az ENSZ, illetve a nemzetközi szervezetek új ajánlásaira is.

poz_lablec (1)