Kultúra és demokrácia

Az Együtt vállalásai a kultúra területén
  • A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) olyan újraszabályozására van szükség, amely összhangot teremt az MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiájával, úgy hogy az erre a területre érkező források ne vesszenek el, tagságával és működésével pedig megjelenítse a művészeti élet sokszínűségét.
  • Alapvető jelentőségű a kulturális intézmények (múzeumok, művészeti szervezetek, művelődési házak) által kínált tartalmak szerves beépítése a közoktatás követelményrendszerébe.
  • Az alap- és középfokú oktatás tanterveibe be kell illeszteni a művészeti területek élményszerű megismertetését.
  • Kiemelt jelentőségű a digitális írástudatlanság felszámolása, amely elsősorban az oktatási intézmények ilyen irányú fejlesztésével érhető el.
  • Felül kell vizsgálni a Tao. támogatások rendszerét és helyette az emberek szándékait közvetlenebbül kifejező személyi jövedelemadó egy százalékos kiterjesztésének lehetőségét szükséges kidolgozni.
  • Olyan jogszabályi környezetet kell létrehozni, amely kulturális intézmények esetében lehetővé teszi a több éves támogatási programokon való részvételt.
  • Létre kell hozni a kultúra minden területét érintő komplex ösztöndíj programot a határon túli magyar alkotók és kulturális aktorok számára.
  • A külföldön működő kulturális intézetek hálózatát és a Balassi Intézet irányítását ismét  a kulturális tárca hatáskörébe kell vonni.
Az elmúlt hét év
Az első Fidesz kormány kezdeti kultúra iránti érdektelensége a második és harmadik kormányzati ciklusra riasztó aktivitásba fordult. Nem történik más, mint minden egyéb területen az egész országban: a NER-ben megfogalmazott elvek mentén egyre fokozódó hatalomkoncentráció, a pozíciók és források teljes mértékű kisajátítása, elit- és értékcsere, a „köz” szolgálata helyett messianisztikus egók önmegvalósítása, mindez viszonylagos forrásbőségben, az adófizetők kárára.

A kimondott cél az etnikai alapú nemzeti identitás ideológiájának hirdetése a kultúra sajátos eszközeivel. Ebben az értelmezésben a nemzetegyesítés egyenértékű a kirekesztéssel, a szegények, a leszakadtak, a romák és a mások kirekesztésével. A cél a centrális erőtér megteremtése, az értékek sokszínűségének tagadása. A kultúra fontos pozícióiban lényegében már megtörtént a radikális elitváltás. A kiválasztás egyetlen szempontja a lojalitás, még azokban az esetekben is, amikor kiderül, hogy nincs vállalható ember az adott posztra.

A kulturális terület alulfinanszírozottsága az elmúlt évtizedekben szinte folyamatos feszültséget okozott, ehhez képest jelenleg inkább a relatív forrásbőség a meghatározó. A finanszírozási források azonban csak a fent leírt elvek és célok mentén osztódnak. A városligeti gigaberuházás során soha nem látott összegek fordítódnak egyes múzeumépületekre, új színház épül világos célkitűzés nélkül, az MMA nagyobb büdzséből gazdálkodik, mint a teljes kulturális terület támogatására létrehozott NKA, miniszteri és miniszterelnöki biztosok költik az évfordulós milliárdokat, felesleges ámde tízszeresen túlfinanszírozott könyvsorozatok és irodalmi ösztöndíjak robbannak be az amúgy kivéreztetett könyvkiadás területére, uniós programok milliárdjai teremtik meg a jobboldali szavazóbázis „népfőiskolai” kiképzését.

E folyamat legarcpirítóbb példája az MMA-jelenség. Egy olyan zárt csoport létrehozása, amelynek vezetői a Fidesz új kulturális klientúráját alkotják, ideológiai irányt mutatnak, kegyeket, pénzt és alkotási lehetőségeket osztanak.  Az MMA köztestületi létét alaptörvénybe emelték, nem törődve azzal, hogy ennek sem társadalmi, sem szakmai legitimációja nem volt és most sincs. A köztestület az elmúlt években egyre több és több államigazgatási funkciót és intézményfenntartói feladatot kapott, és ehhez mérten töltötték fel alkalmas emberekkel és több mint 10 milliárd forintos támogatással. A művészeti szcéna sajátos értékrend alapján kiválasztott köztestületi tagjai pedig élvezhetik az egzisztenciális biztonságot.

A 2010 óta folyamatosan változó jogszabályi környezet miatt mára teljes lett a zűrzavar legfőképpen az intézményfenntartás területén. Az állam és az önkormányzatok szerepe és feladata összekeveredett, az önkormányzatokat és különösen a fővárost „kiüresítették”, mértéktelen módon centralizáltak, ellátatlan feladatok és intézmények estek ki a rendszerből, vagy szűntek meg teljesen. A legfájóbb és hosszú távon fel sem mérhető károkat okozott az örökségvédelem tejes intézményrendszerének átszervezése, majd a felszámolása.

Hozott ez a viszonylagos forrásbőség a társadalom számára értékelhető eredményeket?
Nem változott, sőt még inkább kiéleződött az elmúlt években az, ami talán a legfontosabb: a társadalom végzetes szétszakítottsága. A széles értelemben vett kultúra és a művészet alkotásai az emberek életminőségét javítják, de csak azokét, akik képesek ezekkel az értékekkel gazdálkodni, akik hozzáférnek a kulturális javakhoz.  A kulturális szegénység nem csak azt jelenti, hogy a kultúra és művészetek iránt érdeklődők nem tudnak a kívánt javakhoz jutni, hanem azt hogy a kulturális kirekesztettségben nincs meg a mindennapi életvezetéshez szükséges ismeret és készség sem.

Az igazán elszomorító tény a szinte semmilyen kulturális aktivitást nem mutatók jelentős száma Magyarországon. A lakosság több mint a fele, 54 százaléka a legalacsonyabb kulturális érdeklődést mutatja, az ország lakosainak több mint a fele kulturális számkivetettségben él!  Magyarország utolsó az uniós országok között a kulturális aktivitások tekintetében.  Ez a lakosság rossz közérzetének is egyik összetevője. Biztosan kijelenthető, hogy egész Európában igen erős nyomot hagyott a 2008-ban kezdődő és máig elhúzódó gazdasági, és pénzügyi krízis. De nem magyarázható minden ezzel. Kik lábaltak ki viszonylag sikeresen és gyorsan? Ha csak a kulturális aktivitásokat tekintjük, akkor láthatjuk, hogy azok a társadalmak, ahol a többség számára a kultúra a mindennapok részévé vált, ahol a kultúra nem a kiválasztottak előjoga. Ott, ahol jól teljesítenek az oktatásban, ott igénylik és használják a kulturális javakat és könnyebben leküzdik az egyéb, gazdasági nehézségeket is.

Az előttünk álló feladatok
A rendszerváltás óta regnáló kormányok, eltérő hangsúllyal, de mind kitűzték célként a kulturális szegénység leküzdését. Nem lehet most sem más a kérdés, hogyan lehet művelt, kompetens állampolgár a mai több millió kulturálisan elnyomott emberből?

Az oktatás, a művelődés lehetősége, a művészeti produkciók befogadása nem egyszeri alkalomra szól, hanem egy életen át tartó esélyt ad arra, hogy az ember át tudja fordítani ezeket a tudásokat a mindennapi krízisek megoldására, hogy egy egészséges társadalom képes legyen az újra és újra bekövetkező gazdasági és társadalmi válságok leküzdésére és a folyamatos megújulásra.

A kultúra fontos szerepet játszhat a gazdaságpolitikában és a társadalompolitikában egyaránt. Nem csupán forrásokat felszívó ágazat, hanem gazdasági értékteremtő tényező is. Úgy válik profittermelő ágazattá, ahogy nő a kulturális szolgáltatások iránti igény, és rendelkezésre állnak a megvásárlásukhoz szükséges szabad források. Olyan ágazat, amelyben még növelhető a foglalkoztatottság mértéke. A kreatív iparágakban jelentős nyereség érhető el; a nyereséget termelő kulturális területek nagyszabású tartalomfejlesztések és infrastrukturális beruházások terepei lehetnek. Az előremutató és hatékony gazdasági és társadalmi folyamatok mélyén ható erők egy része a kultúrából nő ki és táplálkozik. Fontos mutatója a sikeres kultúrának, hogy milyenek a nemzetközi kulturális piacon elért eredményei. Az ország versenyképessége egyben kultúrájának versenyképességét is jelenti. A nemzetközi szellemi és művészeti progresszió irányzataihoz nem kapcsolódó, bezárkózó kultúra, mely nem méreti meg magát a nemzetközi piacon, országhatáron belül sem lesz képes lendítő erőként hatni.

Várható, hogy a társadalom szétszakítottsága sem anyagi, sem szellemi értelemben nem változik, csupán remélhetjük, hogy nem lesz sokkal rosszabb a helyzet, mint most. A foglalkoztatási struktúra nem kedvez a kultúrába történő beruházásoknak. Az oktatásban bevezetett változtatások – a kötelező iskoláztatási korhatár leszállítása, a szakképzésben az általános műveltséghez tartozó tantárgyak megszüntetése, a felsőoktatási keretszámok nagyságrendekkel történő csökkentése – a kulturális javakkal élni tudók számát és a kulturális igényeket még lejjebb szorítják. Összességében csökkenhet a különböző társadalmi csoportok kulturális javak iránti igénye.

A kormányváltás után új kapaszkodókat, új paradigmákat kell kijelölni minden területen, így a kulturális ágazatban is. Az újratervezett kulturális politikának rossz társadalmi, gazdasági és mentális állapotban lévő, a politikai rendszerből méltán kiábrándult közönség számára kell új elveket megfogalmazni, amelyek köré felépíthető egy szerethető, elismerésre méltó, gazdasági és társadalmi mozgatórugóként értelmezhető kulturális ágazat. A kulturális politika feladata a szakszerű működési feltételek megteremtése, hogy mérséklődjön a társadalom végzetes szétszakítottsága, hogy esélyt kapjanak az esélytelenek, hogy kialakulhasson egy egészséges nemzeti és európai identitás. Olyan kulturális ágazat megteremtése a cél, amely bővíti a foglalkoztatási lehetőségeket, új finanszírozási forrásokat és mechanizmusokat léptet be, profittermelő képessége nem elhanyagolható, hatékony intézményrendszerrel rendelkezik, feladatellátásban pedig projektszemléletű.

Tartalmi tekintetben ennek a kulturális politikának vállalnia kell az értékvilágát, és ezen értékek alapján állva kísérletet kell tennie a már-már végzetessé váló kettéosztottság meghaladására. Kulturális platformon megteremthető a progresszív értékek és a konzervatív hagyományok továbbélése, egymás értékeinek tisztelete az „és” és nem a „vagy-vagy” felfogásban. Olyan nemzeti kultúra felmutatására van szükség, amely egyensúlyt teremt hagyomány és újítás között. A kultúraközvetítés együtt jár a közélet iránt felelős gondolatisággal. A művészeti alkotások segítségével és a történelmi önismeret folyamatos gyakorlásával találhatunk rá egy konszenzust élvező nemzeti identitásra.

Társadalmunk mentális egészsége és az európai közösség kohéziója érdekében le kell térnünk a nemzetmarcangoló és kudarcos sorstörténet „Turul-ösvényéről”! Az európai értékrend sajátunk is, olyan nemzeti kultúrát tételez fel, amely egyben európai identitású, ahol helye van a Kárpát-medence népei mindennapi és ünnepi kultúrájának éppúgy, mint a Louvre legújabb moszlim gyűjteményének. A nemzeti kultúrák egyike sem akar fölolvadni egy nagy európai kultúrában, de minden nemzeti kultúra törekvése, hogy értékei integrálódjanak, és hozzáférhetővé váljanak a nagy európai platformokon. A pozitív országkép visszaszerzése sokkal hosszadalmasabb és fáradságosabb, sőt költségesebb lesz, mint annak lerombolása volt. Vissza kell kormányozni a magyar kultúrát és művészetet a nemzetközi szcéna fősodrába. Az ehhez szükséges infrastruktúrát, a kulturális intézetek hálózatát, a Balassi Intézetet újra a kulturális tárca irányítása alá kell vonni, ahová mindig is tartozott.

Finanszírozás
Mindig problémát jelentett és sok vitára adott okot a kulturális terület alulfinanszírozottsága. Mint ahogy azt már jeleztük, ez most így nem igaz. A viszonylagos pénzbőséggel azonban nem azokat a feladatokat fedték le, amelyek társadalmilag a leghasznosabbak, hanem azokra jut számolatlanul a közpénz, amelyek a kormány elsődleges politikai céljait és számos esetben egyének politikai képviseletét szolgálják.  Az eddig is jelentős szerepet játszó átengedett források (Tao.) esetében a kultúrára fordítható összegek nem bővülnek, mivel új szereplőként a sporttámogatás lépett be. Ezen túl is számtalan visszásságot mutatott ez a finanszírozási gyakorlat az előadóművészet területén. A törvényalkotó eredeti szándékai ellenére a jogszabály által nyitva hagyott kiskapukon át az ügyeskedők hada jutott jelentős forrásokhoz. A kormányzatnak a látványsportoknak juttatott Tao. támogatással való trükközése pedig pontosan jelzi a nyilvánvaló szándékot, a barátok és üzletfelek mértéktelen gazdagítását. Éppen ezért felül kell vizsgálni ezt a támogatási formát, és olyan megoldást kell találni, amely kiküszöböli a rendszer nyilvánvaló anomáliáit.

Fejlesztési forrásokat a 2014–2020-as uniós-költségvetéstől várhatunk, bár mint ismert ezek a fejlesztési keretek nem növekednek, elosztásuk pedig sem racionálisabb, sem igazságosabb nem lesz, az uniós ellenőrzések ellenére sem. A források egyenetlen elosztása tehát a jövőben is az ágazat működését fogja veszélyeztetni, az intézményrendszer zsugorodása pedig visszafordíthatatlanná válhat.

A stagnáló gazdasági környezet a lehetséges piaci forrásokat is veszélyezteti; sem a szponzoráció, sem a magánvállalkozások köre nem bővült számottevő módon az elmúlt években. A következő időszakban paradox módon azok a kulturális alapok fogják megtartani vagy bővíteni forrásaikat, amelyek valamely szerencsejáték bevételéhez vannak kötve. Ilyen az NKA (ötös lottó) és a Nemzeti Filmalap (hatos lottó) forrása mindaddig, míg a kormányzat nem szab ennek korlátot, és nem irányítja át ezeket a bevételeket is a valóban stratégiai ágazatként támogatott sportszférához.

Az elmúlt két évtizedben több kormányzati ciklusban kísérelték meg a kultúra finanszírozásának normatívvá tételét. A törekvés arra irányult, hogy pontosan megfogalmazzák, kinek mi a szerepe és feladata a kulturális területen. Mi az állam szerepe, melyek a kötelező feladatok, ezeket hogyan lehet normatív módon, egységes mutatókkal meghatározni és a szükséges forrást hozzárendelni. Hogyan és milyen mértékben férjenek hozzá az állami forrásokhoz egyéb szereplők, a szakmai szervezetek, a kulturális piac szereplői. Sok esetben sikerült a szabályozás, de teljes mértékben és mindenki számára elfogadott gyakorlatot a mai napig nem sikerült kidolgozni. Újra kell gondolni a kulturális intézményrendszer és feladatellátás egészét, felhasználva az eddigi jó megoldásokat. A kiemelt ún. nemzeti intézmények, és programok körét, illetve feladatait a hozzájuk rendelt központi forrásokkal együtt elsőként kell meghatározni. Erre építkezve az állam és egyéb kulturális szereplők (önkormányzatok, civil szféra, piaci szereplők) fenntartó és támogató feladatait pontosan el lehet határolni.

Minél kisebb egy ország kulturális piaca, annál nagyobb az állam felelőssége ezen a területen. Mindez nem jelenti azt, hogy megengedhető a nem hatékony és nem gazdaságos feladatellátás a kegyencek „jóltartása” mellett. Minden közpénzből kultúrába fordított forintnak azt kell szolgálnia, hogy segítségével erősödjön a kultúra demokráciát erősítő képessége és a magaskultúra nemzetközi versenyképessége.

A finanszírozási helyzet összességében a jövőben sem lesz kiegyensúlyozottabb. Miközben a központi költségvetés kultúrára fordítható forrásai jelentősen nem növekednek, a kulturális szolgáltatások és áruk ára igen. Mindezt összevetve a fizetőképes kereslet csökkenésével az eredmény az, hogy egyre kevesebb ember tudja megvenni az egyre drágább kultúrát. Nem csak a kultúrára fordítható keret csökken, hanem a kulturális igény is. Ha nem változtatunk a közép- és felsőoktatási kibocsátások mennyiségén és színvonalán, akkor a kulturális igény végzetesen visszaszorul a társadalom szűk és egyre vékonyodó rétegébe.  A jelenlegi források valós feladatokra való átirányítása mellett átengedett állami bevételek ésszerű bevonására van szükség a kulturális ágazatba. A Tao. támogatást kiválthatja a már többször felmerült megoldás, az személyi jövedelemadó 1 százalékának kiterjesztése a kultúra területére. A konkrét projektekre, meghatározott területre érvényes adó- vagy járulékkedvezmények, a helyi kulturális alapú településfejlesztési érdekeket célzó ösztönzőrendszerek egyszerre szolgálhatják a kulturális és a gazdasági érdekeket. A piaci szférából a kultúra irányába történő forrásáramlást ösztönző és érdekeltségnövelő jogszabályokkal lehet elősegíteni.

Nincsenek meg a megfelelő jogszabályi feltételei az Európai Bizottság által is megkövetelt többéves támogatási programok kidolgozásának sem. Míg a Bizottság a filmgyártásra és az előadóművészeti területre átengedett társasági adóbevételek felhasználására többéves támogatás-intenzitástervezési kötelezettséget ír elő az állam számára, a magyar költségvetés csak kivételes esetben alkalmazza a több évre előretekintő programalkotást. Középtávú finanszírozási és szakmai programok kidolgozására nemcsak a kulturális intézményrendszerben, hanem a független szférában is szükség lesz, fel kell tárni és át kell venni az irányadó jó gyakorlatokat.

Együttműködések
A kulturális területen történő programalkotást a hagyományos ágazati szemléletet meghaladva érdemes elvégezni. Ahhoz, hogy valódi pozitív változásokat érjünk el, a kulturális ágazat és a hozzá kapcsolható területek együttműködését kell újra gondolni.

Annak érdekében, hogy a kulturális értékek pozitív hatása a társadalom minél szélesebb rétegeihez érjen el és hosszabb távon minél jobban megerősödjék a kulturális és az oktatási szféra közötti érintkezés maximalizálására van szükség. Az nem megoldás, ha a kulturális terület irányítását és az oktatás irányítását egy tárca alá vonjuk és a két terület továbbra is teljes tartalmi elszigeteltségben működik tovább. Az alap- és középfokú oktatás teljes vertikumába be kell illeszteni a kreatív és művészeti területek megismertetését és aktív gyakorlását. Vannak nagyon jó, életképes külföldi példák, vannak hazai kezdeményezések, ezek kiterjesztése lehet a megoldás. A kulturális intézmények (múzeumok, művelődési házak, színházak) által kínált tartalom szerves beépítése a közoktatás követelményrendszerébe a két terület együttműködésének hatékonyságát és kihasználtságát eredményezheti. Különösen fontos a hátrányos helyzetű települések és hátrányos helyzetű társadalmi rétegek gyermekei számára az azonos kulturális és közoktatási szolgáltatások együttes biztosítása.

A digitális írástudatlanság fölszámolása elsőrendű politikai cél, amelyhez az oktatási és a kulturális intézményrendszer teljes vertikumában felhasználható. Az információforrásokhoz való hozzáférés biztosítása nem kegy, hanem jog, ezért az állam kötelessége a valódi közszolgálati média, valamint az internet elérés teljes körű biztosítása.

A kultúra minden szereplőjének az állami intézményektől a szakmai szervezetekig átláthatóan és kiszámíthatóan kell dolgozni; döntéseik lehetőség szerint normatívak, működésük pedig a szakmai szervezetek által elfogadott legyen. Az intézmények és szakmai szervezetek számára biztosított önállóság a vele együtt járó felelősséggel alakítható ki. Ahol lehetséges, a finanszírozási forrásokat és a döntéseket érdemes decentralizálni. Ez a törekvés szöges ellentétben áll a Fidesz-kormányzat eddigi működésével. Nem minden esetben és területen alkalmazható ez az elv természetesen, hiszen erősen forráshiányos területeken a döntések központosítása hatékonyabb megoldást kínál. Több évtizedes adósság a döntések hatásának szakmai elemzése és folyamatos monitorozása. E nélkül nem lehet hatékony és a nemzetközi trendekhez illeszkedő kulturális intézményrendszert és projekteket működtetni.