Pataki Márton: Orbán, Trump és a terroristák szövetsége

„Európában napról-napra nő a félelem”

Abdulrahman Mohamed, ahogyan az a neve alapján sejthető, nem Magyarországon született. Bevándorló, „migráns”. Jemenből érkezett, amely egy arab, muzulmán ország. Előbbiek alapján a magyarok 76 százaléka szerint – ahogyan szerintük a legtöbb Magyarországon élő muszlim – Abdulrahman Mohamed nem akar beilleszkedni, hanem a magyar társadalomtól elkülönülve szeretne élni. A magyarok 10 százaléka szerint majdnem biztos, 27 százalékuk szerint nagyon valószínű, hogy Abdulrahman Mohamed olyan szélsőséges iszlamista mozgalmakat támogat, mint az ISIS.

Abdulrahman Mohamed gyermekeket gyógyít a gyulai kórházban, és idén Magyarországon az év orvosává választották. Zokszó nélkül viseli mindazt, amit a magyar egészségügyben dolgozni jelent, a politikával a saját állítása szerint nem foglalkozik.

Utóbbi sem lehet könnyű. A korábbiakon is túlmutató nagyságrendű gyűlöletkampány lepte el az országot. Az országban található óriásplakát-helyek harmadán-felén a kormányzati uszítás olvasható. Nem lehet úgy bekapcsolni a rádiót, hogy a „Tudta?” kérdés fel ne harsanjon. Mindezt persze közpénzből. A plakátok igazságtartalmát a kormányhoz lojális Heti Válasz is csak az „eldönthetetlen”, „inkább nem igaz”, „nincs konkrét adat” minősítésekkel próbálja mentegetni.

A korábbi kampányok, az irányított sajtó működésének hatását már látjuk. A fenti, a Pew Research Center méréséhez hasonló eredményt hozott az Index által megrendelt közvélemény-kutatás is. A magyarok közel 30 százaléka nagyon, további több mint 35 százaléka inkább tart attól, hogy a menekültválság közvetlen veszélyt jelent saját vagy családja életére, gazdasági helyzetére.

„Európában napról-napra nő a félelem” fogalmazott Orbán Viktor az idei tusnádfürdői beszédében, ami igaz, csak azt nem tette hozzá, hogy ezt a félelmet kisebb mértékben a terroristák, nagyobb mértékben az ezekre rájátszó cinikus politikusok okozzák.

A terrortámadások híre, a beszámolók letaglózzák az embert. Nehéz feldolgozni az értelmetlen gonoszságukat. Különösen, hogy terrorizmussal még sosem győztek, az a frusztrált vesztesek vagdalkozása. A 70-es és 80-as évek nyugat-európai terrorhullámában az ETA, az IRA, a RAF, a Vörös Brigádok és még számos szervezet támadásaiban sok száz ember vesztette életét minden évben – miközben ezek a szervezetek semmivel nem jutottak közelebb a céljaik megvalósításához.

Ezekben az években is statisztikailag annak a valószínűsége, hogy valaki terrortámadás áldozatául essen, nagyságrendileg akkora volt, mint hogy halálos villámcsapás érje, vagy hogy nyerjen az ötös lottón. Ennél tovább most sem tudnak jutni, amiben a titkosszolgálatoktól a rendőrségeken keresztül a külföldi katonai szerepvállalásig sok mindennek van szerepe. Az Európára is kiterjedő kalifátusról, Róma és Jeruzsálem elfoglalásáról könnyű videókat készíteni, de a valóság az, hogy 14 ezer légitámadás után már főleg az értékelhető célpontok megtalálása jelenti a problémát a nemzetközi koalíciónak. Lehet, hogy a iraki kormánycsapatok és a kurdok lassan foglalják vissza a területeket, Szíriában pedig a nyugati, orosz, török, iráni érdekek eltérése miatt nem látszik a polgárháború vége, de az Iszlám Állam katonai értelemben Európára semmilyen veszélyt nem jelent.

Miért csinálják akkor mégis? Mi értelme volt az Iszlám Államnak erőforrásokat áldoznia a párizsi vagy brüsszeli merényletekre? Egyfelől “reklám” a szervezetnek – egy olyan időszakban, amikor a harcmezőn már nem nagyon tudnak sikereket felmutatni – ami több önkéntest és több pénzügyi támogatót jelent.

Több önkéntest és több támogatót másfelől az a hatás jelenthet számukra, amit az európai társadalmakból kiváltanak. Ha gyanakvást és dühöt ébresztenek a többségben minden muszlimmal, minden muszlim országból érkezett bevándorlóval, az ő leszármazottaikkal szemben, és emiatt ők kiszorulnak a társadalomból, akkor sokkal nyitottabbak lesznek az iszlám szélsőségesek propagandájára. A Nyugat és benne Európa önmagát a szabadság, a jogi egyenlőség és a jólét földjének látja. Akik ide jönnek, azok ezért jönnek ide. És érthető a frusztráltság, ha a második és harmadik generáció is azzal szembesül, hogy ez rájuk nem vonatkozik, sőt, csak gyűlölet veszi őket körbe.

A bevándorlók integrálása nem könnyű feladat, és ebben az észak-amerikai gyakorlat (ezidáig) sokkal jobb az európainál. A hivatalos szintre emelt előítéletesség, a mindenhonnan áradó megszégyenítés, a kilátásba helyezett hátrányos megkülönböztetés ebben mind a két kontinensen súlyos törést okozhat. Gátlástalan politikusok, mint Donald Trump vagy Orbán Viktor a saját népszerűségük növelésének lehetőségét meglátva, a média, ugyan normális, de minden további nélkül szenzációhajhásznak nevezhető működéséből eredő félelmeket a saját eszközeikkel a sokszorosára növelik, majd pedig hazug, de egyszerű válaszokat adnak rájuk. Azt követelik, hogy a Nyugat a biztonsága kedvéért adja fel a saját értékeit, a toleranciát, a szabadságjogokat, a nyitottságát. Ennek következtében azonban nem kevesebb, hanem több terrorista, több terrortámadás lesz. A sérelmeket szenvedett, kilátástalan helyzetben lévő muszlimok ideális toborzóterepet fognak jelenteni az Iszlám Államnak és a hasonló szervezeteknek. A több terrortámadásból még nagyobb félelem lesz, amelyet Orbánhoz és Trumphoz hasonló politikusok az általuk mondottak visszaigazolásának fognak láttatni, ami által tovább korbácsolhatják a gyűlöletet.

Az erőszak és gyűlölet spiráljának fokozatosan áldozatul esik mindaz, ami jó a nyugatban, haszonélvezői pedig csak az iszlám szélsőségesek és az erre építő politikusok. Félelmetes az érdekazonosság a két csoport között. Szinte tökéletes szimbiózisban élnek. A terroristák biztosítják a támadásokat, amelyeket kihasználva a demagógok népszerűséget szereznek, és ezért cserébe a terroristák ölelő karjaiba lökik a muszlimokat.

Ez a szövetség legyőzi Európát, ha a józan gondolkodást háttérbe szorítja az értelmetlen rettegés. Az értelmetlen rettegés, például a migrációval kapcsolatban. Általam nagyra becsült értelmiségiek is hangot adnak azoknak a félelmeiknek, hogy hamarosan olyan emberek lesznek többségben Európában, akik elutasítják a nyugati értékeket, életmódot, és a saját, vagy szüleik, dédszüleik szülőhazájának a szokásait és vallását szeretnék a többi európaira kényszeríteni. Elvben természetesen lehetséges, hogy Afrika és Ázsia minden népe felkerekedik, és az is lehetséges, hogy mi értékeink és életmódunk semmilyen vonzerőt nem gyakorol majd az itt élőkre (ez utóbbi azért súlyos kishitűségről tanúskodik). A valóság azonban ezt egyelőre nem támasztja alá. Ha elfogadjuk a kormány számait, hogy tavaly másfél millió bevándorló érkezett Európába, és hogy a bevándorlók termelékenysége hosszútávon is jelentősen meghaladja az „őslakosokét”, akkor is legalább egy évszázadig tartana ez a folyamat. A valódi számok azonban ennél 2015-ben is alacsonyabbak voltak (lásd az alábbi ábrát), és a tavalyi év egy egyszeri hullámnak tűnik (amiben a 2016 márciusi Török-EU megállapodás mellett a hasonló folyamatok természetes lefutása is szerepet játszik – a legvállalkozóbb kedvűek mennek el először, az ő tapasztalataik nem esnek egybe a várakozásokkal, a maradók helyzete javul, stb.)

Az, hogy jó-e a bevándorlás egyáltalán, és ha igen, mi annak az optimális mértéke, milyenek az összefüggései a terrorizmussal, Nyugat-Európában fontos kérdések, Közép-Kelet-Európa, illetve konkrétan Magyarország szempontjából azonban szinte teljesen érdektelenek. Magyarországon – a TEK minden erőfeszítése ellenére – nincs terrorizmus, nagyon kevés muszlim él (a 2011-es népszámlálás alapján 5579 fő, valószínűleg túlzó becslések szerint 30-50 ezer fő), akik teljes mértékben beilleszkedtek a magyar társadalomba, és hozzánk alig akar már bárki is jönni, innen inkább elmennek az emberek.

Mutatja a kormány erejét az „agenda setting”-ben, a közbeszéd témájának meghatározásában, hogy ez a Magyarország számára nem fontos probléma a nyilvánosságban a legfontosabb kérdéssé vált. Ráadásul mivel széles körben se személyes tapasztalat, se tudás nincs ezen a területen, könnyű a Habony-művek manipulációjának áldozatul esni. Az apropót minderre az Európai Unió tagjai közötti szolidaritást legalább szimbolikusan felmutató, menedékkérők kötelező átvételére vonatkozó kvóta jelenti, amelynek a legnagyobb kedvezményezettje éppen Magyarország lett volna, hiszen az összesen 120 ezer menedékkérőből 54 ezret Magyarországtól vettek volna át. Persze 2015. szeptember 22-én, amikor ez a döntés megszületett (18 nemzeti kormány belügyminiszterének igen szavazatával, 4 ellenében) nem lehetett volna 54 ezer menedékkérőt találni Magyarországon. Ekkor a magyar állam éppen azon ügyködött, hogy a Horvátország felől érkező illegális határátlépőket buszra tegye, és átszállítsa az osztrák határhoz, bármiféle ellenőrzés nélkül. A megelőző időszakban ugyanezt – a menedékkérők minél gyorsabb távozását az országból – azzal a cinikus megoldással érték el, hogy az elfogott illegális határátlépőknek vasúti szabadjegyet adtak, hogy a MÁV szolgáltatásait igénybe véve maguk utazzanak el a táborokba. Nagy volt a meglepődés utána, hogy a többségük soha nem ért oda! Sokat elárul ez arról, hogy a magyar kormányt ténylegesen mennyire aggasztják a menekültek között rejtőző terroristák, vagy ténylegesen mennyire gondolja fontosnak a jogszerűséget.

Egy dologban azonban van erkölcsi igazsága a magyar kormánynak: miért kellene arra kényszerítenünk embereket, hogy Magyarországon maradjanak, ha nem akarnak itt élni? Ez a körülmény – hogy nem akarnak itt élni – azonban egyáltalán nem örömteli. Ha már alaposan kivitattuk, hogy a nyugat- és észak-európaiak számára mi lenne a helyes követendő politika, beszélhetnénk esetleg a saját problémáinkról is. A migrációban mi ugyanis nem cél-, hanem forrásterület vagyunk. A vasfüggöny leomlása óta több mint 20 millió ember hagyta el a térséget. Ugyanolyan megfontolások mentén, mint amelyekkel a Közel-Keletről vagy Afrikából érkezők jönnek. Egy részüket a legszűkebben vett megélhetés kényszere vitte, de jelentős részük a visszahúzó környezet, a korrupció, az érdemek helyett a kapcsolatokon alapuló társadalom, az általános bizalomhiány elől menekült. Olyan országokba, amelyek nem a beláthatatlan távoli jövőben, hanem már most „európaik”. A fiatalok mennek el, az emigráns magyarok 44 százaléka 30 év alatti, további 33 százalékuk 30 és 40 év közötti, képzettségi mutatóik a magyar átlagnál jobbak. A középiskolások felét foglalkoztatja a gondolat, hogy külföldre költözzön.

A kivándoroltak hiánya már most érezhető a gazdaságban és a közéletben, én nincs az a családpolitika, amely demográfiai szempontból pótolni tudna ennyi fiatalt. Ha szeretnénk változtatni ezen a folyamaton, akkor elég megnézni, hogy hova mennek, és azoknak az országoknak a mintájára kell alakítani Magyarországot. Liberális demokrácia, szociális piacgazdaság, társadalmi nyitottság. Nem kell új recept, ezt kell megvalósítani, de nem a 2010 előtti évek és napjaink díszletekben gondolkozó, korrupt-oligarchikus torz formájában.

Ismét csak Orbán Viktor tusnádfürdői beszédéből kell idéznem: „…a félelem … megöli a lelket. Ha fél az ember, akkor nem vállalkozik nagy dolgokra, ha fél az ember, akkor védekezik. A nagy dolgokhoz kitárt lélekre és nagy szívre van szükség, amikor az ember minden tudást, minden gondolatot meg akar ismerni, be akar fogadni, és az valami nagy dolgot, … eredményez. Ehhez nyitottság, gondolatok befogadása, együttműködés és bizalom szükséges. A félelem azonban sündisznóállásra kényszerít mindenkit, országokat, embereket, családokat, gazdasági szereplőket. Ebből nem lesz Európa.”

Tűpontos.