Nagyapám nevében

Számomra mesebeli hős, meghaladhatatlan példakép, boldog gyermekkorom egyik legkedvesebb alakja. Sokakat megmentett a vészkorszakban és sokak életét tette jobbá a pártállami rendszerben. Mai történetem nagyapámról szól.

Ezt a történetet már régóta el akarom mesélni. Keresem a szavakat, magamban formálom a mondatokat és a lassan legendává nemesedő családi emlékeket lépten-nyomon összevetem a történelmi forrásokkal, hogy még véletlenül se állítsak valótlant. Egy nappal a holokauszt nemzetközi emléknapja és egy héttel az Együtt tisztújítása előtt éppen itt az ideje annak, hogy elmondjam, miért vállaltam sok-sok évnyi kritikus távolságtartás után közéleti szerepet és miért pont ebben a pártban. Indokaimat két szóval össze tudnám foglalni: Rieger Rezső.

img_20160711_221552_1468268193650.jpg

Így hívták anyai nagyapámat, aki 1924-ben született a Veszprém megyei Úrkúton, egy sokgyermekes és nagyon szegény sváb bányász családba. Keresztneve a Rudolf magyar változata: dédapám így jelezte, hogy német származása mellett büszke magyarságára is. A családtagok és barátok Rudinak becézték, csak később lett belőle Rezső bácsi, ami inkább a tiszteletből fakadt, mint magas korából, melyet sajnos nem sikerült megérnie.

Tizenkét éves korától már napi 14 órában dolgozott, előbb a helyi erdőgazdaságban, később építkezéseken, majd lakatosinasként a mangánbányában. Itt kapcsolódott be az illegális munkásmozgalomba, bár “ideológiai nevelésében” dédapámnak, az 1918-as ajkai bányászsztrájkot vezető, a Tanácsköztársaság ideje alatt pedig a helyi munkástanács elnöki tisztségét betöltő, majd a Horthy-rendszer hatóságai által bebörtönzött és még utána is sokáig gyanús elemként kezelt Rieger Ádámnak is nagy szerepe volt. Ilyen családi környezetben és anyagi körülmények között az lett volna a furcsa, ha nem a marxizmus-leninizmustól, vagyis a kommunizmustól várta volna a dolgozó szegények sorsának jobbra fordulását.

A második világháborúban mint nélkülözhetetlen bányászt nem hívták be katonai szolgálatra, így a hadiüzemnek számító úrkúti bányában maradhatott. 1944 februárjában géplakatos segédként szabadult fel, ahogy akkor nevezték a szakmaszerzést, májustól kezdve pedig sorfordító események részese volt mind saját maga, mind mások szempontjából. Önéletrajzában így ír erről:

Fiatal segéd voltam amikor 1944 májusban többszáz zsidó munkaszolgálatost hoztak ide az üzemhez a katonai hatóságok. Ezek politikai állásfoglalása nem volt vitás, hamarosan megismerkedtem velük, kihasználva minden lehetőséget élelmet, dohányt, postát csempésztünk be a táborukba és rendszeresen tájékoztattuk őket a front valódi állásáról. Életem kockáztatásával saját igazolványaimmal éjnek idején 3 esetben szöktettem meg a táborból munkaszolgálatosokat a községünktől  8-13 km-re távoleső vasut állomásokra. 1945 tavaszán a Szovjet haderő gyors előretörése egyik barátommal éppen a munkaszolgálatos táborban ért, amikor élelmet vittünk oda. Itt láttam az első vörös katonát.

A családi hagyomány megőrzött egy olyan történetet is, miszerint nagyapám és barátai kihallgatták és sváb legények lévén megértették a német őrség beszélgetését, melyben arról esett szó, hogy a front közeledtével az SS-katonák ki akarták végezni megmaradt foglyaikat, ők viszont kibontották a kerítést és az elaknásított erdőn keresztül a szovjet csapatokhoz vezették a kiszabadított munkaszolgálatosokat. A hivatalos életrajz ennek némileg ellentmond, hiszen akkor előbb is találkozhattak volna a szovjet katonákkal, mindenesetre a húsz év körüli fiatalemberek bátor embermentő cselekedete több forrással is alátámasztható. Nagyapám levélhagyatékában számos utalás van arra, hogy az általa kiszabadítottak hálájukat fejezték ki neki a későbbiekben, tartották vele a kapcsolatot, sőt időnként még most is találunk apró köveket a sírján, ami köztudottan a kegyelet, tisztelet jele a zsidó hagyományban.

A háború után komoly szervező munkát végzett Úrkúton a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségben (MADISZ), majd a kommunista pártban, melynek 1947-ben titkára lett. Rostási József “Úrkút története” című könyvében így ír erről:

…Utána Rieger Rezső lett a párttitkár, aki ugyancsak rátermett és aktív helyi politikus volt. A felsőbb szervek azonban hamar, 1948-ban félreállították, okai nem ismeretesek, alighanem szerepet játszott kizárásában, hogy ő is német nemzetiségű volt és mint tősgyökeres úrkúti szívén viselte az itteni emberek sorsát, haláláig népszerű és elismert ember volt a községben.

Emlékirataiból tudható, hogy a pártból való kizárásának legfőbb oka rosszakaróinak intrikálása volt és még az akkor éppen az imperializmus láncos kutyájának minősített Jugoszláviában tett tanulmányútját – ahová egyébként a Központi Vezetőség küldte el – is a terhére rótták fel. A félelmetes ötvenes évek kezdetén komoly stigmának számított Ausztriában élő testvére is, aki ráadásul korábban nyilas volt és akit a korabeli elvárásokat figyelmen kívül hagyva nem tagadott meg. Meghurcoltatása és kizárása után lakatosként dolgozott tovább a bányában, majd művezető lett. Családot alapított és sorra születtek gyermekei, közülük elsőként édesanyám. 1954-ben rehabilitálta a pártkongresszus és visszakapta párttagságát. Az 1956-os forradalom zűrzavarában néhány fegyverhez jutott helyi fiatal mint közismert kommunistát ki akarta végezni családjával együtt, akkor hatéves édesanyámnak konkrét emlékei vannak arról, hogy milyen érzés a puskák csövébe nézni. Részben a nagyapám érdemeit elismerő józanabb gondolkodású falubeliek rábeszélésére, részben azért, mert az oroszok már a szomszédos Városlődön voltak, az úrkúti srácok végül elálltak a Rieger család kiirtásától.

Az 1956 után kiépülő Kádár-rendszerben előbb a megyei pártbizottság munkatársa, majd 1961-től ajkai első titkár lett. Ebben a beosztásában rengeteget tett Ajka fejlődéséért, az életszínvonal növeléséért – munkatársaival együtt gyakorlatilag a semmiből teremtettek modern várost. Mindez szúrta a veszprémi elvtársak, elsősorban a megye mindenható ura, a keményvonalas Pap János szemét, így a “Mit akar ez a sváb gyerek, megyeszékhelyet akar csinálni Ajkából?” jelszóval 1970-ben leváltották a városi pártbizottság éléről. A megyei pártvezérrel már a forradalmat követő megtorlások során konfliktusba került, amikor szót emelt a koncepciós perben elítélt és később kivégzett Brusznyai Árpádért. Az élete fő művének tekintett Ajkáról való eltávolítása után a Veszprémi Szénbányák Vállalat szakszervezeti titkára lett. Itt bontakoztathatta ki igazán szociális érzékenységét: rendkívül eredményes tevékenységet végzett a bányaipari dolgozók munka- és életkörülményeinek javítása érdekében, többek között a hévízi Bányász Üdülő (ma: NaturMed Hotel Carbona) létrehozása is az ő nevéhez fűződik.

Nagyapám nevét valószínűleg nem fogja utca viselni, mivel a törvény betűje szerint a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be”. Ha azonban megvizsgáljuk azt, hogy milyen ember volt és hogyan gyakorolta a rá bízott hatalmat, mindjárt feloldódnak a merev történelmi és jogi kategóriák. Fennmaradt terjedelmes levelezéséből kiderül, hogy rengetegen fordultak hozzá ügyes-bajos problémáikkal és ő igyekezett igazságosan, részrehajlás nélkül intézni ügyeiket úgy, hogy az az egész közösség javára történjen. Nem kértek tőle óriási dolgokat: jobb lakást, másik munkahelyet, segítséget gyermekük továbbtanulásához vagy egyszerűen csak tanácsot. A létező szocializmus (gyakorlatilag államkapitalizmus) sajátos viszonyai közepette is képes volt megmaradni tiszta kezűnek, nem vett részt a rendszerszintű szívességkereskedelemben, ráadásul még saját lányának – édesanyámnak – sem volt hajlandó protekciót szerezni főiskolai felvételéhez. Haláláig a saját kétkezi munkájával épített úrkúti házában lakott, sem balatoni nyaralót, sem veszprémi belvárosi lakást nem fogadott el. A korrupcióellenes világnap alkalmából megírtam egyik jellemző történetét, ami rávilágít a közös javakat előszeretettel dézsmáló “elvtársaihoz” való hozzáállására:

Valamikor az 1960-as évek vége felé egy szénnel megrakott teherautó gördült be nagyszüleim udvarába. Mikor nagymamám megkérdezte, mivel tartozik a szénért, azt mondta a sofőr, hogy nem kell fizetni, mert ezt H. elvtárs küldte a közeli bányából. Néhány óra múlva nagyapám is hazaérkezett a munkából. Mikor megtudta, hogy mi történt, azonnal felemelte a telefonkagylót, rendelt a Volántól egy teherautót munkásokkal és visszaküldte a szenet oda, ahonnan ellopták, a fuvarról szóló számlát pedig elküldte H. elvtársnak.

Kommunista volt, szinte vallásosan hitt az Eszmében, de hátramaradt iratait áttolvasva még az olykor brosúraízű szófordulatokon is átüt az emberiség iránt érzett szeretet és a társadalom jobbá tételének szándéka. Számomra ő volt a Kádár-rendszer emberi arca és bár minden tanulmányom és azóta szerzett élettapasztalatom a szocializmus mint világméretű társadalmi kísérlet kudarcát támasztja alá, azért kíváncsi lettem volna egy olyan forgatókönyvre,  amikor a nagyapámhoz hasonló lelkek alakították volna legalább Magyarország sorsát.

Családfőnek is remek volt. Mindhárom lányát taníttatta és diplomát is szereztek. Apósát és anyósát saját autójával vigye a misére, sőt karácsonykor a család egyetlen tévékészülékét mindig dédszüleim szobájába vitte át, hogy a grazi adó által közvetített vatikáni éjféli misét nézhessék. Dédnagymamám másnap büszkén újságolta a falubeli néniknek: – Én olyan misén voltam, amit a pápa mondott!

Nehéz élete volt. Kétszer is közvetlen életveszélyben volt balesetek vétlen elszenvedőjeként és felesége, valamint egyik lánya súlyos betegségével is együtt kellett élnie. Mi, unokák nem sokat láttunk felelősségteljes munkájából, csak azt, hogy mindig öltönyben és fehér ingben járt, amit a Mama minden reggel gondosan odakészített neki. Ha megjött a munkából, akármilyen fáradt volt, mindig játszott velünk és gyakori budapesti útjai során soha nem mulasztott el meglátogatni bennünket. Az erdőt járva játékosan, meseszerűen oltotta belénk a természet szeretetét. Kedvenc nótája a “Szeressük egymást, gyerekek” volt.

1983-ban halt meg, a kegyetlenül gyors lefolyású agytumor előbb ragyogó értelmétől, majd beszéd -és mozgáskészségétől fosztotta meg. Utolsó napjaiban tehetetlenül feküdt az általa építtetett, akkor nagyon modernnek számító ajkai kórházban, ahol az orvosok hiába tettek meg érte mindent. 59 év jutott neki ezen a Földön, temetésén több mint 1000 ember gyűlt össze az úrkúti temetőben, még az NDK-ból és Lengyelországból is több busznyi gyászoló jött el. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy mi lett volna, ha megéli a rendszerváltást, az általa vallott Eszme bukását és a 90-es évek vadkapitalizmusát? Mi lett volna, ha legalább 80 éves koráig él volna és tanúja lesz az eldurvuló közéletnek? Lehet, hogy így volt neki jobb…

Nem tudom és nem is akarom még csak megközelíteni sem azt a tökéleteshez közeli teljesítményt, melyet nagyapám nyújtott az élet minden területén. Nem tudok annyira baloldali lenni, mint amennyire ő volt, bár szociális érzékenységéből és a humanizmusából minden bizonnyal örököltem egy jó adagot. Ragaszkodom a magántulajdonhoz, a vállalkozás szabadságához, a liberális demokráciához és a szabad sajtóhoz, sőt a magam módján még vallásos is vagyok, bár hitem hol erősebb, hol gyengébb.

Nagyapám tiszta emléke örök példaként lebeg előttem és ad erőt a korrupcióellenes küzdelemhez. Az Együtt egyik vezetőjeként mindent megteszek a tisztább közéletért, a magyar politikai és üzleti kultúra magasabb szintre való emeléséért. Jó, hogy van egy emberi és politikai példaképem. A támadások és intrikák közepette erőt ad az a tudat, hogy két generációval ezelőtt neki is hasonló nehézségekben volt része. Teszem a dolgomat és megyek tovább az utamon – nagyapám nevében.