Hogyan nyírta ki Orbán a budapesti olimpiát?

(Amit ezúton is köszönünk, mert nagy baj lett volna belőle)

Ma már biztosan tudhatjuk, hogy 2024-ben nem lesz Budapesten olimpia. Akkor se, ha Orbán és Tarlós véletlenül gerincet növesztenek, és engedik, hogy a budapestiek döntsenek a pályázat sorsáról, és a többség esetleg úgy szavaz, hogy ne vonják vissza a pályázatot. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság olyan városoknak (és áttételesen országoknak) adja a rendezést, ahol annak elsöprő a támogatottsága. Utóbbinak ugyanis hét éven keresztül ki kell tartania, hiszen ha változik a közhangulat, akkor a rendező városok később, a rendezés elnyerését követően is le tudják mondani az olimpiát, ahogyan Denver az 1976-os téli olimpiával meg is tette. Budapesten és Magyarországon ma egyáltalán nem elsöprő a támogatottsága az olimpia rendezésének, és miközben a közvéleménykutatások megbízhatóságáról, irányított voltáról mindig lehet vitatkozni, az aláírásgyűjtés során óriási indulatokat lehetett tapasztalni, az elképesztő mennyiségű összegyűjtött aláíráson túl. Az olimpiai pályázat az Orbán-rendszer egyik jelképévé vált.

Ez egyáltalán nem volt szükségszerű!

Amikor 2015. májusában az Együtt elnöksége kialakította a párt álláspontját a pályázattal kapcsolatban, azzal a tudattal döntöttünk, ismerve a korábbi olimpiákkal kapcsolatos tapasztalatokat, a feltételrendszert és a korábbi tanulmányokat, az egyértelmű és nyílt ellenzés mellett, hogy ez egy lelkiismereti alapú, politikai racionalitással és a lehetséges támogatóink nagy részével szembemenő álláspont. (Arról, hogy miért nem jó ötlet olimpiát rendezni: itt és itt). Ugyan még a Brexit és Trump előtt voltunk, de a logikus gondolkodás, a józan számítás már akkor sem volt nagyon nyerő a látványos álmokkal szemben. Az Együtt egyik alapja azonban a magyar politikára is jellemző néphülyítéssel szembeni küzdelem. Ebben a kérdésben ez azonban a többihez képest is nehéznel látszott. Egy 2007-es mérés 77 százalékos támogatás mutatott az olimpiarendezés mellett, a Budapesti Olimpiai Mozgalom által megrendelt 2015. januári mérés 60 százalékos támogatást mutatott (és a maradékban vannak mind a két esetben azok is nagy számban, akik „nem tudják”). A BOM szervezésében számos közszereplő és gazdasági vezető politikai elköteleződésétől függetlenül korábban elköteleződött a budapesti pályázat mellett. Várható volt, hogy az összes kiemelkedő sportolónk fel fog sorakozni a projekt mellé.

Az ellenzéki pártok viselkedésében ez meg is látszott. Az MSZP és a Jobbik még 2015. tavaszán a támogatásáról biztosította a pályázatot, majd júniusban gondosan meg is szavazták a Fővárosi Közgyűlésben (egyedül Csárdi Antal, LMP-s képviselő szavazott ellene – az Együttnek a Közgyűlésben nincs képviselője). Az MSZP országgyűlési képviselőcsoportjának többsége ugyan szépített a parlamenti szavazáson, de a meghatározó arcaik továbbra is keményen állást foglaltak az olimpia mellett. Amikor a Fideszesek erre most emlékeztetnek, akkor szerintem helyesen járnak el. Az, hogy közben gátlástalanul hazudoznak is, az persze nincs rendben. De ez még nem magyarázat arra, hogy hogyan sikerült Orbánnak a biztos támogatást megfordítania.

Az ötletük jónak tűnt: távol tartani a miniszterelnöktől a kezdeményezéstől. Először a Magyar Olimpia Bizottság döntött, illetve beszélt erről nyilvánosan, majd a Fővárosi Közgyűlésbe került előterjesztés a főpolgármester aláírásával. A kormány, illetve az Országgyűlés csak ezt követően támogatta az „alulról jövő” kezdeményezést. Ezt persze már akkor se hitték el az óvodások se. Borkai Zsolt, Tarlós István, a fővárosi Fideszes polgármesterek mint önálló kezdeményezésekre és döntésekre képes emberek? Hiszen éppen azért kerületek ezekbe a pozíciókba, mert Orbán Viktor biztos lehetett abban, hogy soha nem fognak önálló döntéseket hozni. Időnként azért az arcukon lehetett látni, a mondataik között lehetett értelmezni, hogy valójában mit gondolnak erről az egészről.

Az Orbán-rendszerre jellemző hazudozás mindenesetre a pályázat biztos eleme lett. Ez a valós kezdeményezőn túl kiterjedt arra, hogy valójában milyen terhet jelentene az országnak az olimpiarendezés, magának a pályázatnak a költségeire (TAO-támogatások tervezett felhasználása), vagy arra, hogy az Agenda 2020 hogyan érinti a rendezés költségeit (az elhangzó állításokkal szemben valójában sehogy, mert nem több egy csokor szép célkitűzésnél, az elvárt létesítmények körét semmilyen módon nem befolyásolja).

Ezt követte a társadalmi párbeszéd teljes elutasítása és a pökhendiség: azok, akik nem értenek egyet a rendezéssel, hazaárulók, Párizs és Los Angeles fizetett ügynökei; a választók buták, nem alkalmasak ennek a kérdésnek az eldöntésére, mert „nincs elég információjuk”. Nyitottság helyett volt titkolódzás, és sokmilliárdos, csapból is folyó propagandakampány, statisztákkal feltöltött rendezvényekkel és megalázott sportolókkal. Utóbbiakat ugyanis sikerült magukra hagyni, hiszen a kormány, vagy a pályázat előkészítői közül soha, senki nem vállalta a vitát az ellenzőkkel.

A pályázat vezetőjének sikerült egy jó Fideszes kádert kinevezni Fürjes Balázs (Fidelitas alapító, Deutsch Tamás egykori kabinetfőnöke) személyében, a szimbolikus csúcsra pedig egy igazi gyomorforgató figura Dr. Schmitt Pál került. Valaki, aki minden bizonnyal az általános iskolát is protekcióval végezte el, és egy életet töltött luxusban anélkül, hogy valaha egy percet is igazából dolgozott volna. Sokat elárul a Nemzetközi Olimpiai Bizottságról, hogy a megszégyenítő bukása után is megtarthatta a tagságát. Töltsön el mindenkit elégedettséggel, hogy adófizetőként a bukott köztársasági elnököt továbbra is havi másfél millió forinttal támogatjuk (plusz lakás, sofőrös autó, de ezekre kárt szót vesztegetni).

Természetesen az Orbán-rendszer lényege sem kerülte el a pályázati folyamatot: a gátlástalan, üzemszerű lopás. Ennek legkiemelkedőbb eleme a most már több mint hétmilliárd forintos, tartalmilag teljesen homályos tanácsadói megbízás, ezt követik a milliárdos kommunikációs tenderek, de még a tizenmilliós informatikai beszerzések is.  Mintha a pályázatért felelős Budapest 2024 Zrt. azt tűzte volna ki céljának, hogy hogyan lehet legjobban gúnyt űzni a közbeszerzésből. Részletesen ezekről korábban itt írtam.

Akik a fentieknek akár csak egy kis részével szembesültek, hamar elvesztették a kedvüket a nemzeti egységbe csomagolt újabb orbáni mutyitól, és nyitottabbak lettek arra az érvelésre, hogy először talán próbáljunk meg szervezni egy normális hétköznapot.

2024-ben nem lesz olimpia Budapesten, de Magyarország problémái nem múltak el. A demokrácia látszatának fenntartása mellett még mindig a teljes államgépezet minden erőforrásával egyetlen párt hatalmának a fenntartásán dolgozik. A politikai küzdelem teljesen egyenlőtlen, a Fidesz és az ellenzék lehetőségeit össze sem lehet hasonlítani. Az ilyen rendszerek azonban önmagukat buktatják meg előbb-utóbb. A budapesti olimpiai ügye példa erre, és azt mutatja, hogy talán a rendszer egészének a bukása sincs már messze.

Emiatt azonban senki ne dőljön hátra: hiszen a Momentumnak ettől még kezdeményeznie kellett a népszavazást, az aktivistáknak (többek között az Együtt tagjainak) pedig a januári-februári hidegben az utcán állva össze kellett gyűjteniük az aláírásokat. A változáshoz a rendszer önaknásítása mellett az emberek politikai aktivizálódására is szükség van.