A szabadkereskedelem védelmében

Ahogyan hiba lenne a technológiai változások ellen harcolni, tévedés lenne a szabadkereskedelem elleni küzdelemben látni a megoldást. Vélemény.

A közgazdászok több mint két évszázada érvelnek a protekcionizmus híveivel szemben. Ha napjaink politikai vitáit nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy kevés sikerrel. Az Egyesült Államokban zajló elnökválasztási kampányban Hillary Clinton inkább azonosul a demagóg Donald Trump álláspontjával, ahelyett, hogy vitába szállna vele. Magyarországon a CETA, a Kanada és az Európai Unió közötti átfogó gazdasági és kereskedelmi megállapodásvitájában a populista pártok egymással versenyeznek a féligazságok és hazugságok hangoztatásában.

Képzeljük el, hogy ugyanezek a politikusok azt bizonygatják, hogy a Föld lapos. Mivel kizárólag az érzékszerveinkre támaszkodva magunktól is erre a következtetésre jutnánk, ezért elég kényelmes helyzetben vannak. Könnyen bizonyítható ugyan, hogy nem mondanak igazat, de ennek levezetésére egy húsz másodperces híradóbejátszás vagy néhány mondat egy televíziós vitában nagyon kevés. Szerencsére ebben a kérdésben az általános iskolai oktatásra számíthatunk. Ezzel szemben közgazdasági gondolkodást a közoktatásban nem nagyon tanítanak, így hát „mindenki tudja”, hogy a behozatal hátrányosan érinti a hazai vállalatokat és veszélyezteti a munkahelyeket, míg a kivitel nyereséget termel a hazai vállalatoknak és további munkahelyeket hoz létre.

Az érzéki csalódás ez esetben nem is a külkereskedelemnél, hanem egyszerűen a kereskedelemnél kezdődik. Mélyen gyökerező meggyőződés – idézhetnénk például Arisztotelészt –, hogy a puszta cserének nincsen semmilyen kézzelfogható eredménye, az nem teremt értéket, a kereskedők pedig egyfajta paraziták a valódi termelést végző iparosokon és földműveseken. A dolgoknak értéke valójában csak az emberek szubjektív megítélésében van. Talán könnyen belátható, hogy egy kulacsnyi víz sokat ér a sivatag közepén, és szinte semmit egy tiszta patak mellett. Egy gyártási folyamat során megpróbálják az anyagokat értékesebb formába rendezni. A kereskedelem során ezzel szemben azokhoz rendezik az anyagokat, akik azt többre értékeleik. Mind a két esetben értéket teremtenek. Minden egyes csere során az érintett felek mindegyike nyereségre tesz szert – általa kevesebbre értékelt dolgot cserél általa többre értékeltre.

Rendben, de mi lesz, ha mi semmi mások számára értékessel nem rendelkezünk? A modern világ gazdagsága – a tudományos-műszaki fejlődés mellett – azon alapszik, hogy az emberek a munkaerejüket, munkaidejüket rendkívül összetett módon elcserélik egymással. Összességében akkor járunk a legjobban, ha ebben az együttműködésben minél több ember vesz részt, és az egyes ember is mindig jobban jár, ha az együttműködés részese, ahelyett hogy „mindenesként” saját maga próbálná minden szükségletét ellátni. Ez akkor is igaz, ha valaki minden elképzelhető tevékenységben a legügyesebb és a leggyorsabb, és pont fordítva, ha mindenben a legügyetlenebb és a leglassabb.

Egy mester és a segédje sem azért dolgoznak együtt, mert a segéd bármit is jobban vagy gyorsabban meg tudna csinálni, mint a mester. Ha a segéd lassabban dolgozva is, de átveszi az egyszerűbb feladatokat, akkor a mesternek több ideje marad az időarányosan magasabb értékű bonyolultabb feladatokra, a kettejük munkamegosztásával pedig több értéket hoznak létre, mintha külön-külön dolgoznának. Az előbbi összefüggést leíró, a közgazdaságtan egyik legfontosabb alapgondolatát jelentő komparatív előnyök elmélete a nemzetközi kereskedelemről szóló vitákból származik, és eredetileg a nemzetek szakosodása mellett érvelt.

 


Szabadkereskedelem-ellenes tüntetés Budapesten: szövegértési nehézségek
© MTI / Mohai Balázs

Országok közötti kereskedelemről beszélni ugyanakkor sok szempontból nem sokkal értelmesebb, mint városok közötti vagy akár egy városon belüli utcák közötti kereskedelemről beszélni. Országok éppúgy nem kereskednek egymással, ahogyan városok vagy utcák sem. Az emberek azok, akik állam-, város- vagy kerülethatárokon keresztül kereskednek. Persze a rengeteg ember közötti csere rövidített kifejezéseként beszélhetünk mondjuk Kanada és Magyarország közötti kereskedelemről, csak érdemes észben tartanunk, hogy valójában mi van mögötte. Mert így természetesen annak a feltevésnek, hogy a kivitel jó, a behozatal pedig rossz, semmi értelme nincs. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol megtiltják az importot. Egy ilyen országban nem lenne export sem, hiszen a külföldieknek eladott dolgokért senki nem kaphatna semmit. Közösségként a fizetési mérlegért sem érdemes aggódnunk.

Az emberek közötti együttműködés során persze senki nem szereti a versenyt; ha a versenytársak legalább egy részét sikerül kiszorítani, vagy hátrányos helyzetbe hozni, az egyértelmű hasznot jelent. Ezt akkor lehet leginkább elérni, ha a többséggel sikerül elhitetni, hogy a verseny korlátozása igazából az ő érdekük. A jellemző érveléseket kifigurázandó írt Frédéric Bastiat XIX. századi francia közgazdász a gyertyagyártók nevében petíciót a francia kormánynak, védelmet kérve a nap által támasztott tisztességtelen versennyel szemben, hogy az ablakok törvény általi betiltásával védjék meg a gyertyagyártók alkalmazásában állók munkahelyeit.

Nem szabad ugyanakkor tagadni, hogy a versenynek, a piacok kinyitásának lehetnek vesztesei, ahogyan egy gazdaságban lehetnek piaci zavarok is. Utóbbiakkal azonban mindig a lehető legközvetlenebb módon érdemes foglalkozni, mert a közvetett gazdaságpolitikai válaszlépések akarva-akaratlanul a gazdaság más területein torzítják el az ösztönzőket. Míg egyébként a helyes kérdés az, hogy a nyertesek kompenzálhatják-e, és kompenzálják-e a veszteseket?

A képzetlen munkavállalók és az alsó-középosztály béreinek a stagnálása, a jövedelmi különbségek növekedése, a társadalmi mobilitás útjainak elzáródása a fejlett országokban felemészti a bizalmat a politikai és gazdasági rendszerrel szemben. Miközben széleskörűen elfogadott, hogy ez a folyamat az elköltöző gyárakkal és a visszaözönlő olcsó árukkal a fejlett és a fejlődő országok között kiépült kereskedelmi kapcsolatok következménye, azért vannak szkeptikus hangok, akik szerint, figyelemmel a tőkemozgások ténylegesen korlátozott mértékére, ez sokkal inkább a műszaki fejlődés eredménye. Végül is azonban bármelyik tényezőnek van is nagyobb jelentősége, ahogyan hiba lenne a technológiai változások ellen harcolni, tévedés lenne a szabadkereskedelem elleni küzdelemben látni a megoldást.

Mesterségesen magasan tartani valamilyen munkának az értékét nem sokban különbözik az ablakok befalazásától a gyertyagyártók érdekében. Ez egy igazságtalan adó lenne mindenki máson. A megoldás e helyett abban van, ha inkább segítjük a fokozatosan elértéktelenedő munkát végzőket, a „gyertyagyártókat” új, jobban fizetett munkahelyeken elhelyezkedni. A közoktatásban már régóta a tanulásra való képesség megalapozásának kellene a középpontban állnia, mert a jövő a folyamatos alkalmazkodásról fog szólni.

Az alapján, amit ma látunk például a mesterséges intelligencia fejlesztésében, nagy magabiztossággal kijelenthető, hogy húsz év múlva gépkocsivezetőként vagy személyi asszisztensként hasonló létszámban fognak emberek dolgozni, mint ma liftkezelőként. De aligha lehet bármelyik másik mai pályakezdőnek megígérni, hogy választott foglalkozását élete végéig jövedelmezően végezheti. A közoktatás fejlesztése mellett a jövőben, és már ma is a rendszerszerű átképzés, a felnőttkori tanulás támogatása és elismerése egyetlen járható út Magyarországon is. Be kell ruházni emberekbe, a „humánerőforrásba”, esélyt kell adni azoknak, akiktől az elmúlt évtizedek vagy napjaink hibás gazdaság- és oktatáspolitikai elképzelései miatt ezt megtagadták.

Sokkal jobb lenne, ha a szabadkereskedelem ellenfelei a rengeteg energiát inkább az oktatás középpontba állítása és erőforrásokkal ellátása érdekében használnák fel. Különösen, hogy láthatóan köreikben is súlyos hiányosságok tapasztalhatunk a szövegértési kompetenciákban. Hallhatjuk, hogy Magyarország és az EU többi tagállama a CETA befektetővédelmi előírásaival, az állandó választott bírósággal feladja a szuverenitását, mert az egészséges környezetet és az állampolgárok jogait védő kormányokat majd perelhetik a multik az elmaradt profitjukért. Azt nyilván nem kell tudniuk, hogy az Európai Unió tagállamai az elmúlt évtizedekben közel 1400 befektetővédelmi vitarendezési eljárásról szóló egyezményt kötöttek, természetesen azért, mert ilyen garanciák mellett könnyebb a kockázatkerülő külföldi beruházókat bevonzani, és ennek ellenére azért a környezetet és az állampolgárok jogait is tudták, tudják védeni.

De ha veszik a fáradtságot, és belenéznek a szerződésbe, az a következőket írja (D. szakasz, Beruházásvédelem, 8.9. cikk):

1. E fejezet alkalmazásában a Felek megerősítik azon jogukat, hogy területükön belül szabályozási intézkedéseket hozzanak olyan jogszerű szakpolitikai célkitűzések megvalósítása érdekében, mint például a közegészségügy, a biztonság, a környezet vagy a közerkölcs védelme, a szociális vagy fogyasztóvédelem vagy a kulturális sokféleség előmozdítása és védelme.

2. Az egyértelműség kedvéért pusztán az a tény, hogy egy Fél szabályozási intézkedéseket hoz – ideértve azt is, hogy úgy módosítja saját jogszabályait, hogy az negatívan befolyásol egy beruházást vagy kihat egy beruházó várakozásaira, többek közt várható nyereségeire, önmagában még nem minősül az e szakasz szerinti kötelezettségek megsértésének.

Jelentem, a Föld továbbra sem lapos.

A szerző közgazdász, az Együtt elnökségének tagja